Ritkán érzem ilyen fájdalmasan, hogy nem tudom uralni a szavakat.
Egy barátomat (nem is igazán a barátom hisz csak futólag ismerem de valamiért, nem is tudom miért kedvelem őt) nagy bánat ért. Meg kéne találnom a csak neki szóló vígasztaló szavakat, az erőt adó szavakat, a reményt adó szavakat, vagy legalább a pár másodpercnyi feledést adó szavakat.
De valahogy nem jönnek.
Illetve, amik jönnek, azok így monitoron, Ariel 12-ben szedve üresek, tompák és hiányzik belőlük az emberség.
De tényleg, mit lehet ilyenkor írni?
Hogy engem is elszomorít, hogy együtt érzek vele? Nem hangzik túl őszintén, hisz nem engem hagynak el. Illetve engem is elhagytak, de akkor én az egész életre kiszabott szomorúságadagom elhasználtam, néhány morzsácska maradt csak, amit másoknak adhatok - ez őt aligha vígasztalja.
Hogy ne búsuljon, olyan még úgyse volt, hogy valahogy ne lett volna? Nna, még csak az kéne, egy ilyen mondattól lehet aztán csak igazán sírva fakadni - azt meg ugye mégsem akarnám.
Vagy vegyem jópofira a dolgot, hogy amig másnak van, addig minek saját? Aranykoszorús HüPi-ség lenne, só a sebbe.
Vagy adjak jótanácsot, hogy helyre lehet még hozni, de legalábbis nem szükségszerű végleg tönkretenni? Fölösleges ez is, nálam azt ő sokkal jobban tudja.

Igaziból kéne neki főzni egy teát és amig egyik kézzel kavargatnánk, addig a másikkal meg kéne simogatni a keze fejét.
Remélem, hogy vannak olyan igazi barátai akik ezt meg tudják neki tenni.