Mindig meglepődök azon, hogy tudok fáradtabb lenni mint előző nap voltam - amikor pedig azt hittem, hogy ennél kimerültebb már nem lehetek. Ráadásul a bringám is csak szerdán lesz kész, holnap is buszoznom kell. A buszon pedig úgy szokott meglepni a fáradtság, mint ahogy egy mocsárba lehet elsüllyedni. Lassan, alattomosan elborít, összepréseli az izmaim, mozgásképtelenné tesz. Mindig attól rettegek hogy ilyenkor felbukok és a busz mocskos padlóján elalszom. Ráadásul estefelé már fáradtan, elgyötörten, erjedten még részegnek is nézhetnek, aligha lenne bárki is aki felsegítene.
Hogy teljes legyen a rossz hangulatom, ma megkaptam az új szerződésem, mostantól teljes műszakban vagyok nappal is. Még legalább egy hetet várhattak volna, szerintem belerokkanok a még korábbi kelésbe. Egyébként arról volt szó hogy véglegesítenek, de ez is csak december 31-ig szól. Mondjuuk lehet hogy nem is akarnék tovább maradni. Egyre jobban taszít az a szarrágó életforma amit ott látok. Máma pédául rájöttem, hogy Kekec Asszonyság a faxról telefonál. A telefonokhoz ugyanis személyes kódunk van, azt ellenőrzik hogy mikor ki kit hív. A faxhoz viszont nem kell kód, hát őnagysága ebédszünetben arról hívogatja a külföldi rokonait. Szarevő. Egyébként én is az vagyok, mert holnap el fogom intézni, hogy a faxot is csak kóddal lehessen használni.
De van más is; a barátném azt tanácsolta, hogy ha nincs szabadságom, menjek el táppénzre. Néztem rá, hogy hát hogy gondolja, innen táppénzre megyek, máshol meg dolgozom... de persze ez sem mindenkinek ilyen egyértelmű. Másik kollegína például kiírat három hét szabadságot aztán bejön egy táppénzes papírral, ha az letelik, megint kiíratja a szabadságot. Június végétől szeptember elejéig nem is látjuk, csak ha a táppénzes papírt hozza. Engem meg kikezdtek, amiért a vizsgáimhoz szabadságokat vettem ki. A másik kollegina meg be se jön, ha tudja hogy a főnök nincs bent.
Dámának öltözött kofák.
És azt utálom a legjobban, hogy én meg ennyire szenvedek attól hogy felváltva hol a kissebségi tudat tör rám amiatt hogy nekem kínkeservesen kellett megtanulnom mindazt amibe ők beleszülettek, hol meg azt kell látnom, hogy prolisodó parasztlány létemre nagyságrendekkel különb vagyok náluk. Tanulékonyabb vagyok, gyorsabb felfogású, nyitottabb és sokkal-sokkal szorgalmasabb. Persze ha meggebedek se fogok soha megfelelni, mert ahhoz még egy dolgot meg kéne tanulni; együtt úszni az árral és azonnal felismerni, hogy mikor melyik segget kell nyalni.
Aztán az is lehet hogy csak irígylem tőlük a gyerekkori zeneórákat meg azt, hogy nekik sose kellett aluminium kanállal enni a paprikás krumplit.

Elfogyott az erőm, nem bírok többet írni.