Nno, mintha már derengene némi fény, az pedig az alagút végét kéne hogy jelezze - eddigi történelmi tapasztalaim szerint legalábbis.
Gondolkodni még mindig nem tudok, dolgozni se (ezt már tettetni sem tudom), tanulni pláne nem vagyok képes és mint azt az elmúlt pár nap mutatja, írni sem.
Közérzetem egy avas mosogatórongyéhoz hasonló, állóképességem mint egy ágy alatt nevelt babpalántáé, az idegeim kuszáltabbak mint egy tupírozott kóccsomó.
Tényleg, nem nyafogás, mállott fosnak érzem magam.
Hanem, délután bementem a patikába megrendelni az arckrémemet és mint a kutya, amikor megadja magát és megmutatja a csupasz hasát hogy tépjék szét inkább csak legyen már vége, én is remegő hangon kérdeztem, vagy tán inkább habozva kijelentettem, hogy esetleg ideje lenne a drágábbik, a szuper ránctalanító krémből rendelni.
A patikus rám nézett, mosolygott és csak annyit mondott; "Önnek még az nem kell."
Nno.
Úgyhogy csak nyugalom, biztos a bioritmusom, vagy front, vagy vitaminhiány, a lényeg, hogy el fog múlni. Előbb utóbb el fog múlni.
Még nincs itt a világ vége.
Jóéjt :-)