:-) Szépjóestét!
Azon tűnődöm, hogy csak énrám jellemző-e, hogy mindig pont annyi erőm van ami egy munka befejezéséhez kell és utána rögtön összeomlok, vagy mások is így vannak ezzel.
Ma is, a tegnapi punnyadás után vánszorgok be másoddolgozni, pont összefutok a főnökömmel. Kérdi, hogy mikor tisztítok szőnyeget, mert hazavinné a gépet. Tapasztalatból tudom, hogy ha ő hazaviszi, akkor egy hónapig biztos nem hozza vissza, úgyhogy gyorsan bólintottam, hogy ma, és holnap már viheti is. A fene enné meg, gyűlölöm amikor mások így, egyik pillanatról a másikra szervezik a munkámat. Merthogy a szőnyegtisztítás egy fél délután és ami a legrosszabb, előtte le kell mosnom az ablakokat is, mert ha elcsöppen a koszos lé, akkor azt a szőnyegtiszításnál azonnal eltüntethetem. A napi takarítás másik fél délután, az már összesen három fél délután, majdnem 12 órányi munka szakadt a nyakamba délután kettőkor. Normális körülmények között egyik felét szombaton, másik felét vasárnap szoktam csinálni, de ma nemnormális körülmények voltak. Úgy dolgoztam mint a motolla, folyt a hátamon a víz. Amikor a majd' 20 kilós szőnyegtisztítót cipeltem az emeletről lefelé kicsit még sírtam is tehetetlen dühömben, de folytattam, átkozódva ugyan, de végeztem este 9-re. Ha még egy lépcsőfokot fel kellett volna mosnom, biztos ott esek össze az aljában, de nem, hálistennek pont annyi lépcső volt, amennyit még meg bírtam csinálni. A bringáig már majdnem négykézláb másztam el.
Máskor is tapasztaltam már, hogy ha befejezek egy nagyobb falat -pláne valami nemszeretem- munkát, akkor hajszálpontosan az utolsó betű leütéséig, az utolsó öltés elvarrásáig, vagy mint most, az utolsó lépcsőfok felmosásáig tart az erőm és ha kész, összecsuklok mint valami rongybaba.
Ahelyett, hogy hagytam volna az egészet a fenébe, a főnököm egy hónapra eltüntette volna a gépet és addig nem is kellett volna szőnyeget tisztítanom. Ma este pedig elmehettem volna moziba - csak úgy, találomra, amit éppen elérek. Most már mindegy, ezzel is megvagyok, végülis túléltem.

Holnap két dolgot akarok elolvasni;
az egyik a kormányprogram, a másik pedig a hvg-n lévő vita az utólagos képzési hozzájárulásról. Ez utóbbi nékem egyáltalán nem tetszik. Szeritnem a magyar mentalitás -jó esetben még, rossz esetben egyáltalán- nem alkalmas arra, hogy bármit is utólag, önkéntes alapon befizessenek az emberek. Ez alól az utólag fizetendő tandíj alól minden lehetséges módszerrel ki fognak bújni azok, akiknek fizetniük kéne. Őszintén nem értem, hogy miért nem vállalják fel végre, hogy ingyenebéd nincs és mindenért fizetni kell? Ha tennének a tandíj mellé egy tiszta, emberséges ösztöndíj rendszert, ha a valóban rászorulók pályázhatának tandíjmentességre, az emberek előbb-utóbb lenyelnék a tandíjat, 2-3 év múlva már a világ legtermészuetesebb dolga lenne. Senkinek nem kívánom, hogy hozzám hasonlóan munka mellett készüljön fel egy-egy keményebb vizsgára vagy szigorlatra, ez sajnos a tudás minőségének sem tesz jót, de a legtöbb huszonévest egyrészt még eltartják, de legalábbis támogatják a szülei, másrészt pedig fizessenek a diákoknak inkább ösztöndíjat. Ne csak államit, hanem a vállalatokat is támogassák (mondjuk adókedvezménnyel) abban, hogy ösztöndíjat fizethessenek. Arról nem beszélve, hogy ha fizetek, akkor cserébe követelhetek is; minőséget, odafigyelést, piacképes tudást. Ha meg olyan buta vagyok (mint én) és nem tudok élni vele, hát akkor na bumm, kidobtam a pénzt az ablakon, majd máskor jobban meggondolom.
De az is lehet persze, hogy naív vagyok és az emberek tandíjmentességet akarnak, semmit sem érő tömegdiplomákat akarnak és azt sem bánják, ha nem tudják, hogy mindez mibe kerül.
De az is lehet persze, hogy túl álmos vagyok már ahhoz, hogy gondolkodni tudjak.