:-) Szépjóestét!
Ma egy újabb '56-ról szóló színházat, Miskolczi Miklós: A százados című darabját láttam a dunaújvárosi Bartók Színház előadásában.
A Thália Új Stúdiójában egy pirinyó, nyomasztóan beszorított játéktérben, börtönre emlékeztető díszletek között játszódik a darab, két idősíkon; az első felvonás 1956. október 25. és 1957. februárja között, a II. felvonás pedig a rendszerváltás Magyarországján, 1990. környékén.
Nem tudom, hogy az eredeti szinpadtér is ennyire szűkös-e, de valószínűleg igen. Kissé tán szájbarágós, hogy mindhárom helyszín (a katonatisztek irodája, a börtön és az idős százados lakása) ugyanabban a börtönre emlékeztető díszletben van berendezve, néhány aprócska kellék mutatja csak a helyszínt. Kis íróasztal az irodát, priccs a fogdát, szőnyeg és állólámpa a lakást. Ami állandó, az a rácsok, a szűkösség és a nyomasztó levegőtlenség. Szerintem ez utóbbiak sokkal jobban kifejezik a történet szereplőinek beszorítottságát mint a rozsdás rácsok.

A dráma valós eseményeken alapul és nyilván emiatt is nagyon jó a dramaturgiája. A szerző nem akarta túlbonyolítani, ezért rövid kis jelentekben meséli el a történetet. Ezeknek a rövid, párbeszédes életképeknek mindegyike külön is egy-egy minidráma, amelyek így egymás után fűzve megsokszorozzák a darab hatását.
Illetve hát megsokszoroznák, ha néhány elmosódottab karakter és a darab humora nem lazítaná fel kissé.
A főhős, Villányi Nándor százados figurája teljesen rendben van. Hiteles a forradalom kavarodásában magára maradt tiszt vívódása. Helyzet van, forradalmi vagy ellenforradalmi helyzet - senki sem tudja, a megítélés percről percre változik és a katona ott marad parancs nélkül, a saját lelkiismeretére és szakmaiságára hagyatkozva. Rosszul dönt, belelövet a tömegbe de a tettéért vállalja a felelősséget. Aztán még egy rossz döntést rákényszerítenek, zsarolják is, kihozzák a börtönből és elvállalja a város védelmét az oroszok ellen. Csak az élet tud ilyen abszurd történeteket írni, igazi agyrém, pont ettől teljesen hiteles a figura.
Olyannyira, hogy az egyik kérdésénél ("Volt tűzparancs vagy nem volt? Mit tehettem volna, bazmeg?") egy néző a hátsó sorokból jól hallhatóan beszólt; 'Nem kellett volna lövetned!', valaki úgy pisszegett rá, hogy hallgasson. Bár ez nyilván betudható annak is, hogy az 50 éve történtek még mindig mennyire nincsenek feldolgozva. Vagy hogy mennyire felemásan vannak feldolgozva.
De vissza a karakterekhez.
Nagyon jók a tiszttársak és az irodista tizedes figurája is. Különösen a féltékeny, szeminárumon tanult lózungokba kapaszkodó Toma százados van nagyon eltalálva. Kár, hogy a zseniális szövegekből a színész nem tudott minden mélységet kihozni. Az is lehet, hogy kicsit túl sok volt a "bazmeg!", a "lőfasz" meg a hasonlók. Nem vagyok benne biztos, hogy az ötvenes években is így beszéltek a tisztek egymás között. De az is lehet persze hogy igen és csak a szinészek szájában nem állt jól a sok "menj a picsába!" meg "Kurva anyád!".
A forradalmi ifjúságot reprezentáló Nemesvári Klára alakja már kissé elnagyoltabb. Illetve, a főkáder apuka elkényeztetetett kislányával nincs semmi gond, ő úgy lázad a papa túlhatalma ellen, hogy csatlakozik az általa idealizált forradalmi munkásifjúsághoz. Az is belefér, hogy sedre kamaszlány létére beleszeret a jóindulatú és a helyzetnek kiszolgáltatott századosba és azon nyomban, már a börtöncellában teherbe ejteti magát.
A gond ott van, hogy rajta kívül egyetlen forradalmárt sem ismerünk meg. Világos, hogy a szerző nem akarta túlbonyolítani a történetet és elsősorban Villányi százados lelkiismeretfurdalására és a rendszeváltás körül hirtelen megszaporodó ex-forradalmárokra koncentrált, de tán érdemes lett volna kicsit árnyalni a dolgot. '56 mégsem arról szólt csak, hogy finom úri kádergyerekek lázadtak a papa poziciójánál fogva nekik járó kiváltságok ellen.
Illetve, van még egy forradalmi karakter; Vadas, a nemzeti bizottság elnöke. De valahogy fakó, elmosódott figura, se nem lelkes, se nem cinikus, még azt sem hiszem el neki, hogy valamikor görög-latin szakos tanár volt.

A II. felvonás 32-33 évvel később játszódik.
Villányi 5 év 5 hónap börtön után kegyelemmel szabadult. Darukezelőként dolgozott, később -amikor a fia már 20 éves volt- összetalákozott Klárával aki elhagyta miatta a férjét és attól kezdve együtt éltek. A fiú mit sem tud arról, hogy ki az apja. Illetve hát tudja, csak nem mondja meg nekik hogy tudja mert kíváncsi rá, hogy azok meddig bírnak hazugságban élni. És közben gyűlöli őket ezért a hazugságért és undorodik az apjától.
Majdnem úgy csavarodik a történet, mint egy brazil szappanopera. Nekem legalábbis ez már túl sok a bonyodalomból. Az idős Villányit, aki az egész életét a sortűz miatti lelkiismeretfurdalásban élte végig egy kedves szomszéd kölyök is felmenthetné, ha már a minisztérium rehibiltálását nem fogadja el. De még az sem szükséges, ezeket a felismeréseket nem kell szavakkal, de még gesztusokkal sem a néző szájába rágni. Ezért külön kreálni egy szereplőt meg egyenesen fölösleges.

Pár szót még a darab humoráról.
Éppen két napja láttam ugye Örkény Pisti a vérzivatarban című darabját. Örkény humora abszurd, időnként egyenesen morbid, de pont ezzel a rémísztően fekete humorral teszi teljesen átélhetővé a a holokauszt és a Rákosi éra szörnyűségeit, vagy a gulyáskommunizmus nem-lát-nem-hall-nem-beszél megalkuvását.
Miskolczi humora ennél sokkal hétköznapibb és időnként sajnos bumfordibb is. Az I. felvonásban, a tisztek egymás közötti vagy a nemzeti bizottság elnökével folytatott párbeszédeiben remekül működik a humora. Klára butuska felajánlkozásában, vagy a titkárnő burleszkhez közelítő ostobaságában már nem vagyok ennyire biztos. A II. felvonásban megjelenő, a rehabilitációról hírt hozó kétbalkezeslábas minisztériumi nő sutasága pedig már majdnem idegesítő.
Mindezekkel együtt is az A százados teljesíti a küldetését; színházi eszközökkel mutat be egy korszakot és egy sorsot. Egy szerencsétlen, jobbra érdemes ember sorsát. Egy szerencsétlen, jobb sorsra érdemes nemzedék sorsát.