Uhh.
Hhuuu.

:-) Szépjóestét!
Jó kis nap volt.
A barátném elvállalta a tanúskodást a kutyatámadási ügyben, bementünk a délutáni ügyfélfogadásra.
Elképesztő az emberi memória.
De tényleg, krízishelyzetben hihetetlen eltérésekkel reagálunk és teljesen más részleteket jegyzünk meg örökre vagy felejtünk el azonnal vagy nagyítunk fel irreális méretűre.
Azt hittem elájulok amikor azt mondta, hogy szerinte egy nő jött ki a csöngetésre. Igen, kijött a házból egy nő, de jó félórával később, amikor már a rendőrök is ott voltak. Először egy férfi keveredett elő valahonnan egy szivattyúházból, ő is hívta fel a kutyák tulajdonosát.
Aztán a barátném ragaszkodott hozzá, hogy a kapu zárva volt. Hát persze, a kiskapu, amin az emberek járnak ki-be. De a gazdasági udvar nagykapuja bizony tárva-nyitva volt. Azon járnak ugyebár ki-be az autók, a kecskék és sajnos a kutyák is - én meg nem szólhattam közbe, mert engem MÁR meghallgattak, nem lehetett szavam.
Amiben egészen biztos volt, hogy én pórázon vittem a kutyám és hogy több kaukázusi, szürkés színű kutya társaságában egy nagy testű fehér kutya 'csipkedte' a fenekem. Ja, és hogy ő hívta ki a rendőröket. A mentőket nem, azoknak ő nem telefonált. Nyilván a rendőrök tették meg, dunsztom sincs végül ki hívta ki a mentőket, de ez is iszonyatosan jellemző arra, hogy krízishelyzetben a legtöbb ember teljességgel használhatatlan. Mert kérdem én, mi a faszt csinálhattak volna velem a rendőrök, ha tényleg szétmarcangolnak a kutyák?? Bekötözni meg ellátni aligha tudtak volna, pedig hát az mégiscsak fontosabb lenne mint holmi jegyzőkönyveket felvenni, szerintem legalábbis.
Ehh, hagyjuk, mindegy is, nem ez a lényeg, ezt túléltem. És ráadásul semmi köze sincs ahhoz, hogy 9 hónappal később fogdásítottak és megbilincseltek. Nem is érdekel, hogy az eredeti ügyben milyen határozat születik, a kutyák tulajdonosa ugyanis egyáltalán nem tanult az ügyből, a kutyák azóta is gyakran szabadon kószálnak. Nyilván egy elmarasztaló határozatból sem fog tanulni, akkor meg nincs értelme az egésznek.
Ráadásul a barátném majd' negyed órát szánt arra, hogy az ügyintézőt győzködje arról, hogy azok a szegény kutyusok semmiről sem tehetnek és reméli nekik semmi bajuk nem fog esni. Mert azok olyan ártatlan jószágok, olyan szépen élnek együtt a kecskékkel meg kacsákkal meg tyúkokkal. Még a szemét is törölgette a szentem, azt hittem menten kidobom az ablakon. Pedig szerintem sem rám, az emberre támadtak hanem a pórázon vezetett saját kutyámra. Szerintem is csak szinte véletlenül kerültem a csetepaté közepébe, mivel már sem időm nem volt arra, hogy elengedjem a pórázt, sem szándékom, hogy széttépessem egyetlen kedves, hűséges társamat - aki egyébként derekasan védett engem is, nem csak magát. De ezt én elintéztem egyetlen mondattal, nem tartottam nagymisével egybekötött könyörgést a testi jólétükért.
Lényeg a lényeg, hogy az egyetlen tanú aki látta, hogy engem kis híján szétmarcangolt három vagy négy vagy öt nagytestű kutya, teljesen hiteltelenné tette magát.
És igen, már ezerszer elmondtam, hogy én nem tudom sem azt, hogy pontosan hány kutya támadott meg, sem azt, hogy konkrétan melyik harapott belém. Nem tudom, mert nem azzal voltam elfoglalva, hogy megszámoljam őket és memorizáljam a színüket és a foltjaikat. Azzal törődtem, hogy elijesszem őket, aztán amikor elcsendesedtek akkor azzal, hogy a saját kutyám biztonságba helyezzem és amikor ez is megtörtént akkor azzal, hogy beszerezzem azokat a nyüves oltási igazolványokat, hogy ne kellessen magam hasfalon szúratnom.
Uhh.

Egyébként e-mailen elküldtem az önkormányzatnak a panaszos levelet, kíváncsi vagyok, mit válaszolnak rá. Holnap a rendőrségnek is postázom, bár ha a sejtéseim nem csalnak, ebben az ügyben ők egyáltalán nem hibásak. Sem maga a rendőrség, az egyes rendőrök meg pláne nem. De ahhoz, hogy végigjárjam az ügyet, náluk is panaszt kell benyújtanom.

Egyébként el vagyok ájulva magamtól, valami elképesztő méltósággal és higgadtsággal tudok viselkedni. Az önkormányzatnál már teljesen elfogadtak tárgyalópartnerként. Nem is értem, hogy van bennem ennyi erő nyugodtnak mutatni magam. Közben pedig a szivem össze vissza kalimpál, a hasam állandóan csikar és gyakran ki kell rohannom, a torkom görcsben van, annyira meg kell erőlködnöm hogy visszafojtsam a sikoltozást.
A legjobb lenne egy jóízűt anyázni, vagy valakire ráborítani az asztalt, vagy legalább egy vázát valakinek a fejéhez vágni, de nem tehetem. Nem szabad, mert abban a pillanatban kipottyannék az egyenrangú tárgyalópartner státuszából.
Basszus, az udvariasságnál és a protokollnál embertelenebb találmánya aligha van az emberiségnek.
Csak legalább aludni tudnék, de még altatóval is óránként felriadok.
A helyzetet leegyszerűsítve ott tartok, hogy egy nemtörődöm kecskepásztor meg néhány úrhatnám hivatalnok miatt fogok rászokni az altatóra.
Amit nem tudtak elintézni a szexuálisan aberráltak, a hűtlenek, a szófosó munkatársak, a digitális analfabéta munkatársak, a hiperaktív főnökök, a marcangolni vágyó, csattogó állkapcsok, azt hipp-hopp elintézte két izé.
Jól állok.

És igen, tudom hogy túlzok, de a rohadt életbe, valahol csak ki kell magam dühöngeni!