:-) Szépjóreggelt!
Úgy kellett magam megerőltetni, hogy ne csak enerváltan bólintsak hanem jólnevelten köszönjek is. :-))
Iszonyú a hőség, éppen csak meglocsoltam a leandereket és kiteregettem az ágyneműt, de már kezdtem szédülni. Igaz, előtte jó két órát sétáltunk a kutyával kint az ártéri erdőben. Ott is minden csontszáraz, néhány gévagomba bújt csak ki, de megbánták ők is hamar; fonnyadtak, szijjasak, aszottak. Hagytam is őket haldokolni ott ahol vannak, úgysem lenne belőlük jó leves.
Idebent már jobb, sokkal jobb, ez a 26 fokos légkondicionálás nagyon bejött nekem. Kár, hogy ebben a szűk udvarban nagyon hangos a külső egység ezért 10 felé le szoktam kapcsolni. A szomszédok olynakor szokták kinyitni az ablakokat, hát nem akarom magam kiátkoztatni. Nno.
Közben elkészült a kávé, úgyhogy most nekiugrok a hét legforrób élményének, a pénteki Bigger Bang!!! koncertnek.

Kezdjük az elején, mert nagyon szarul indult és a kellemetlen élményeken ugye jobb minél hamarabb túlesni.
Kedves cimborám nem tudott eljönni, így aztán el kellett a jegyét adnom. 5 órakor már ácsorogtunk vagy nyolcan a Dózsa György úti bejárat pénztárai mellett. 1-2 jegy volt mindenkinél, a legtöbben betegség miatt próbáltak megszabadulni a jegyektől - vajmi kevés sikerrel. A legtöbben kinyomtatott e-mailekkel jöttek és csak átvették az interneten már megvásárolt jegyet, vagy csak a küzdőtérre akartak, vagy négyen voltak, nekünk meg ugye a négy jegy három szektorba szólt volna. Én adtam fel először, amikor már két percnyi közelségre éreztem az ájulást, negyed 7 körül egy jegyüzérnek 4.000 ft-ért adtam el a 12.900 ft-os jegyet. Rögtön utánam még egy fiatal pár is odaadott neki kettőt. Kár volt, mert az a nagyon helyes, szép szemű (ejh, méghozzá micsoda szép szemű, hogy a fene enné meg a bennem lakozó szukát!) srác aki este negyed 9 után lehuppant a mellettem lévő székre 10.000 ft-ért vette a jegyet. Igazán sajnálom, a jelek szerint nem vagyok sem túl ügyes, sem túl kitartó. I
A köztes időben kóvályogtam a csarnok körül. Mondanám, hogy felfedeztem, de ez enyhe túlzás lenne. Ittam egy pisimeleg sört, felét ki is öntöttem. Aztán rájöttem, hogy a WC-ben hideg víz folyik, és tényleg hideg! Jós másfél órát töltöttem el úgy, hogy szintenként és szektoronként minden klotyóba bementem és pár percig folyattam a csuklómra a hideg vizet. Máshogy nem lehetett volna kibírni a várakozást. Soha, tényleg soha többet nem megyek koncertre abban az időpontban, amire meghirdették. Még az előzenekar is hét óra körül kezdett. "The Charlatans", ez volt a nevük, igazán nem irígyeltem őket. Becsületesen tették a dolgukat, de a kutya sem figyelt rájuk. Egyrészt, mindenki a Stones-ra várt, másrészt, mindenki spórolt az energiáival. Azok a rajongók, akik a kapunyitás után futólépsében rohantak a szinpadig ott ájultan rogytak össze és csak annyit mozdultak, hogy a bejáratnál osztogatott zacskós vízzel néha lespriccelték magukat.
A Sarlatánok után idegesítően hosszú pauza következett. Néha megvillant egy fényorgona, innen-onnan kis füst szivárgott, technikusok jöttek-mentek, dobozokat tologatak, hasonlók.
Én közben a közönséget nézegettem. Meglehetősen vegyes társaság gyűlt össze. Decens ötvenes háziasszonytól kezdve a "magyar vagyok nem rasszista!" pólót viselő értelmiségi fiatalemberen át az aranyszandálos, tetovált szilikonú, kigyúrt karú pasiba kapaszkodó cicababáig mindenféle ember előfordult ott. A kedvencem a mögöttem ülő, kicsit bogaras földrajztanárnak kinéző, hippiszakállas apuka volt, aki Gerald Durell egyik könyvéből olvasott fel a 10 év körüli kisfiának. A másik kedvencem a négy motoros vagány; negyven körül jártak már, őszülő, varkocsba fogott hajjal és egformán nyirott szakállal. De nem csak a haj és a szakáll, de minden más is egyforma volt rajtuk: a fekete póló, a felmatricázott bőrmellény, a vasalt orrú, csapott sarkú western cipők, de még az övtartókra karabínerezett kulcscsomók is. Sőt, még a pocakjuk mérete is megegyzett és a nadrágjuk is egyforma koszos volt; cirka két hónapja lehettek mosva utóljára.
Azt nagyon sajnálom, hogy a jegyüzérektől kapott szép szemű székszomszédom papáját nem láttam. A srác korát a krisztusi kor környékre saccoltam, a papája kora nyilván ott körül lehet, ahol Stones-ék is vannak, esetleg pár évvel fiatalabb. Ennyi idősen ott csápolni lent a katlanban, hát mit ne mondjak ... tiszteletreméltó. És ragaszkodott hozzá hogy ő menjen a küzdőtérre, ez a zene mégiscsak róla szól, az ő fiatalságáról.
A közönség fél kilencre már kezdett belefáradni a várakozásba és örült mindennek, ami azt jelezte, hogy tán mégis elkezdik ma a koncertet. A legnagyobb sikert a három világító aratta. Mint a majmok a pálmafára, úgy másztak fel a négy emeletnyi magas világítótornyokba. Élvezték a sikert, meghajoltak, tapsoltatták magukat - ők is show része voltak.

Negyed 10 után robbant a szinpad, a Start me Up!-pal.
(a felvétel idén, Montenegróban készült)

Valóban robbant a szinpad, nem csak a tüzijáték miatt, de Stones-ék is mindent elkövettek, hogy hozzák a formájukat. Jagger elemében volt, úgy rázta azt a fél gerezd fokhagymányi fenekét mint egy szambatáncosnő, betáncolta a szinpadot, egyik végétől a másikig rohangált, kivillantotta a köldökét. Magyarul köszönt, dícsérte és énekeltette a közönségét.
Nyomták egyik számot a másik után. Egy duett erejéig kijött az egyik vokalista is, vagy a nagy meleg miatt emelgette a szoknyáját, vagy csak így akarta teljes hosszában megmutatni izmos combjait. Kár volt, akinek ilyen hangja van, az akkor is a világ legszebb női közé tartozik, ha történetesen elefántlábakon jár. Mintha nem is egy torokból énekelne, de legalább háromból. Szaftos, sűrű hang, ha belcantót tanult volna, a világ talán legjobb Brünnhidéjét énekelhetné :-))
Hölgyeim és uraim, Lisa Fischer, 2003. London, Twickenham Stadium:

Kár, hogy az ő hangját is és az egész koncertet is kissé torzította a hangosítás. A Rolling Stonestól azért jobb hangtechnikát vártam volna, néha nem csak hogy torzult, de valósággal gerjedt a hang - Jagger egyszer még el is dobta a mikrofont, mint a forró krumplit. Ez persze az élő zenével jár, a hangminőség a stúdióban legyen kifogástalan - mondhatnánk, ha minden egyéb technika nem lett volna annyira káprázatos. Négy emelet magas díszlet, tüzijáték, óriási kivetítők, tűzoszlopok, (általam még) soha nem látott fénytechnika, mozgó szinpad.
Igen, a vége felé, a Honky Tonk Woman és a I Can Get No Satisfaction idejére a szinpad egy részét egyszerűen kitolták a küzdőtér közepére. A közönség tombolt, a világ semmi kincséért nem lettem volna ott biztonsági ember. A közönség eddigre már kellően bemelegedett és/vagy lerészegedett, de voltak, akik zacskós vízzel dobálták meg a szinpadon. Nyilván viccnek szánták, de el nem tudom képzelni mi a jó abban, ha valaki azon röhög a haverjaival, hogy hehe, de zsír, sikerült Keith Richards-ot tököndobni egy zacskó vízzel. hehe, jó buli lehetett, gratulálok. A zenészek mindenesetre jól viselték, Jagger viszonozta a gesztust, kilocsolt egy üveg vizet és az üres palackot kirúgta a közönség közé.
Az I Can Get No Satisfaction azért jó volt, nagyon jó, eddigre kicsit bántam már, hogy ülőhelyre vettem jegyet:

A felvétel 1990-ben, Japánban készült. Semmi nem változott azóta, ugyanakkora energiával játsszák a számot, csak a ráncaik lettek kicsit mélyebbek. Az meg ugye nincs hatással a zenére.
Jó volt nagyon, na, mit ragozzam?
A gigantikus fény- és pirotechnikától kicsit olyan lett a koncert, mint az egyik lány a pólója, amelyikre piros flitterekből varrták rá a kinyújtott nyelvet. Csillogott nagyon, manapság már inkább divattcikk mint életérzés, de még így is jó. Még 40 fokban is jó volt, sőt, még 45 fokban is megérte volna.