:-) Szépjóreggelt!
Jelentem, a kutyámat sikerült annyira kipurcantanom, hogy még azt sem vette észre, hogy feleannyi kaját kapott mint máskor. Majdnem két órát úsztattam, elnyúlt mint egy lábtörlő, éppencsak szuszog. Most a magam lefárasztása következik (edzés, aztán meló), de előtte még leírom, hogy mikor útáltam én meg annyira augusztus 20-át, hogy ilyenkor még az utcára is csak akkor megyek ki, ha muszáj - kutyát sétáltatni és dolgozni ugye muszáj, edzésre menni érdemes, minden más opcionális, szóval maradok itthon a valagamon.

A '70-es '80-as években mifelénk is olyan volt ez az ünnep, mint bárhol máshol: újkenyér megszegése (egyszer személyesen Marjai elvtársnak adtam át a pántlikával átkötött újkenyeret, azt hiszem, akkoriban miniszterelnökhelyettes volt), a helyi néptánccsoport műsora, céllövölde és népművészeti vásár; hímzett gyerekruhák, miska kancsók, szűrök és álmatyó mintákkal festett fakanalak.
Na, ez utóbbi az oka mindennek.
A fakanalak, hogy a fene enné meg a kezét annak, aki először kitalálta, hogy azzal rá lehet a lányok seggére sózni. Meg nem mondom, hogy mikor kezdődött ez a szép macsó szokás, hogy a város fiataljai vettek egy-egy festett fakanalat és jöttükben mentükben minden szemrevaló és számításba jöhető, vagy pont ellenkezőleg, ronda, vagy számukra még az ábrándok szintjén is elérhetetlen kis- és nagylánynak, fiatalasszonynak a seggére ráhúzzanak vele. Úgy 13-14 éves korunktól én és még jópáran mindig hurkásra vert, kék, zöld, lila foltos üleppel és combbal mentünk haza. Ki a tetszését fejezte ki így, ki az elégedetlenségét, ki a csalódását, ki meg csak menő akart lenni a többiek előtt, és nyilván olyan is volt, aki a más nőktől elszenvedett sérelmeit próbálta így megbosszulni. Eleinte persze tetszett ez, hisz mégis, egyfajta elismerése volt annak, hogy nagylány az ember és már számítanak rá a fiúk és hát bizony igen, a férfiak is.
Hanem a játék évről évre durvább és fájdalmasabb lett. Vagy durvábak lettek a fiúk, vagy frusztráltabbak, vagy az én fájdalomküszöböm szállt le, de a hátsóm egyre jobban sajgott és egyre tarkább lett és egyre tovább tartott, amig felszívódtak a foltok. És hát közben felnőtt is lettem, kezdtem benne reménykedni, hogy most már majd békén hagynak, a húszon túliaknak azért már más eszközeik is vannak a tetszésük vagy nem tetszésük kifejezésére, mint jól megfakanalazni egy lányt.
De nem, tévedtem, nem múlt el.
Olyannyira nem, hogy egyszer valami barátnőkkel voltam kint a ligetben és már nem bírtam tovább, fogtam magam és vettem egy lekvárfőző kanalat. Aki ismeri, az tudja, hogy az már nem is kanál, inkább evező; majd' egy méter hosszú nyele van és jó kéttenyérnyi feje. Hát ezzel a méretes darabbal próbáltam megvédeni magam, szóltam mindenkinek aki közelített, hogy úgy próbáljon megütni, hogy visszaadom. Meglepődtek, a legtöbben békén is hagytak. Az első, aki úgy tett, mintha elmenne mellettem aztán hátulról mégis visszafordult és rásózott a hátsómra meg fordulatból kapott egyet a pofájára a nagy lekvárkavaróval. Visszaadta, ököllel, de melléütött, aztán meg már ott voltak a többiek, lefogták.
Hát valahogy így történt.
Nem hallottam, hogy ez másfelé is szokás lett volna, vagy pláne mostanában szokásban lenne, de jobb is, nem kívánom senkinek, hogy napokig állva kellessen ennie és hason fekve aludnia. Egyébként azt sem tudom, hogy arrafelé dívik-e még a fakanalazás, mert azóta sem jártam arra, amúgy sem sokat, ünnepen meg aztán pláne nem.
Amit én egyszer meggyűlölök, az alaposan meg van gyűlölve, annak már igen nehéz nálam a pixisbe visszakerülni, lett légyen az férfi, nő, város, étel vagy ital, bármi.