Az van, hog mostanában nem esik jól blogolni.
Csak kattog az agyam, hogy mit találjak ki magamnak a nyudíjig még hátralevő 18-20 évre. Az azért nem olyan kevés, egyrészt hasznossá is tehetném magam, másrészt meg többé nem akarok olyan helyzetbe kerülni, hogy egy munkahely ledarálja az idegeim.
Szóval minden egy képlékeny, fortyogó massza a fejemben, körvonalaknak, kontúroknak még csak nyoma sincs.
Ilyen helyzetben nem tudok kifelé figyelni, arról az összevisszaságról ami bennem van meg nincs mit írni, hisz pont attól összevisszaság, hogy én sem látok ki belőle semmit.

Az edzések jól esnek, két hete járok még csak, de már 30 perc alatt gyaloglok 3 km-t, 10 fokos lejtőn felfelé. Azért lejtőn, mert az terheli legevésbé a térdeim. Szakad rólam a víz, de már nem vörösödik a fejem és a lélegzésem is egyenletesen tudom tartani, élvezem, ahogy a tüdöm legkisebb csücskébe is be tudok lélegezni. És mintha, mintha(!!) a seggem sem pattogna már annyira. Egy centivel sem lett kisebb, de konszolidálódott a mozgása, nem ring-reng annyira. Életemben nem hittem volna, hogy megszeretem a gépen gyaloglást, de így van. Futni sohasem tudtam, ez most viszont majdnem olyan, mintha futnék. Ugyanakkor nem fáj a térdem, nem botladozok, és közben magamra figyelek, sorra veszem minden izületem, figyelem, hogy mi történik belül. Jólesik, na, és még fejlődök, egy héten kétszer nem 30, hanem már 40 percet gyaloglok és fel fogom fejleszteni 1 órára. Naponta 30 perc, egy héten kétszer duplázva, ez a cél. És egyre hajlékonyabb is vagyok. A térdem még nem tudom a fülem mellé letenni, de csak pár centi híja van. És a csípőm is lazul, szóval mindenképpen jót tesz a mozgás testemnek. Kíváncsi vagyok, augusztus végén mit fog mutatni a vérnyomásmérés.