:-) Szépjestét!

Na, máma megint olyan történt velem, amilyen még soha; uramnéném lettem!

44 évet kellett megérnem hogy végre valakinek (sőt, Valakinek!!) érezhessem magam, mert valaki (pontosaban valaki) protekciót kért tőlem.
Bezonyám!!
Nem is tudom, hogy sírjak vagy nevessek.

Ma délelőtt amúgy is a telefonnal küzdöttem, éppen kézben volt, amikor megcsörrent. Egy ismerősöm húga keresett, hogy be tudnám-e szerezni gyakorlatra a Céghez. Igen, ahhoz a céghez, ahol dolgoztam.
Először még fel sem fogtam, miről van szó. Egyrészt, mert annyira hadart szegényke, hogy másodjára sem értettem a nevet amit mondott, harmadszor meg már nem akartam rákérdezni, így is elég ideges volt. Másrészt meg, soha nem állítottam be magam valami fejesnek, mindig mondtam, hogy titkárnő vagyok, sőt még az se, inkább csak gépíró-adminisztrátor-egérmarkolászó.
Nem is értem, miből gondolta, hogy én be tudnám szerezni őt oda. Sajnáltam nagyon, mondtam neki, hogy már nem dolgozok ott és hogy kit hívjon fel az ügyben. Nem nagy dolog, a teljes stáblista e-mailekkel és telefonszámokkal kint van a honlapunkon. Ha kicsit is talpraesett az illető, azt nézi először és eszébe se jut olyanokra pocsékolni a telefonszámlát, akiket a legkisebb levéllel ábrázolnak egy szervezeti ábrában. Igen, magamról beszélek, a legalsó szinten fityegtem, gyakorlatilag a titkárnő asszisztensének voltam a segédje.
Még a hideg is kilel ahogy elképzelem, hogy bekopogok a nagyfőnök szobájába, hogy lenne itt egy ismerős kislány, kéne neki egy gyakornoki állás. Közben még arról sincs fogalmam, hogy mitől és kiről is ismerős az a lány.
Uhh.
És még az is lehet, hogy a nagyfőnök tapsikolna örömében, mert amúgy is éppen gyakornokot keresnek és milyen jó, hogy van itt egy ismerős.
Uhh. Uhh.

Hát mert ez tényleg egy ilyen ország, itt aztán akármilyen profi önéletrajzot küldözget az ember, nagy valószínűséggel el sem olvassák. Itt ismerős kell, hogy az ember egyáltalán valakinek a szeme elé kerülhessen. Vagy ismerősnek az ismerőse, sofőre, titkárnője, inasa, szeretője.
Uhh.

Az eddigi életem folyamán én két alkalommal kerültem "ismerős révén" munkahelyre, mind a kettőt rettenetesen megbántam. Az első még nagyon régen volt, itt voltam Pesten, pénz nélkül, lakás nélkül, egy férfiismerősöm szerzett be egy ismerőse varrodájába. Akinek van fogalma a '80-as évek végének '90-es évek elejének pincevarrodáiról, az tudja, hogy miről beszélek. Akinek nincs, annak legyen elég annyi, hogy attól kezdve majd' két évig nem láttam napot; reggel hatkor már, este nyolckor még ültem a gép előtt. A pasi közben már sehol sem volt, hamar megunta hogy mindig fájt a hátam, de én még mindig protekciósnak éreztem magam és a belem kidolgoztam, hogy ne szégyenkezzek miatta.
A második eset éppen ez a legutolsó cég volt; itt is másfél-két évvel tovább maradtam mint ami jólesett. Merthogy nem akartam hálátlannak mutatkozni és csalódást okozni. Hiába utáltam, hiába fájdult meg a fejem 10 percen belül, ahogy becsuktam magam mögött az irodaajtót. A tökéletes alkalmatlanság-érzés ellenére is kitartottam, mert úgy éreztem, hogy tartozok ennyivel. Ők meg gondolom, a tökéletes alkalmatlanságom és beilleszkedni képtelenségem ellenére sem mertek elküldeni, mert azt bántották volna meg, aki beajánlott.

Hát valahogy így múködik ez kérem. Az embert beajánlják, aztán vagy egymásra talál a munka és a munkaerő, vagy nem.
Többnyire persze nem.
Jobbik esetben (már persze a cég számára jobbik esetben) kifognak egy megfelelési kényszeres igásbarmot aki összeszorított foggal gürcöl hogy kellőképpen kifejezhesse a háláját és ne hozzon szégyent a protektorára. Rosszabik esetben (még mindig a cég szempontjából rosszabbik esetben) pedig kifognak egy teljesen alkalmatlan Cuppancskát, vagy egy nagydumás Energiavámpírt, vagy egy formás fenekű Mucuskát, aki beilleszti a farát a jó kis székbe aztán fontossága tudatában egész nap nem csinál semmit. Vagy ami még rosszabb -és még többe kerül a cégnek- egész nap fontoskodik.

Azt hiszem, mindnyájan jobban járnánk, ha a cégek mégis inkább az önéletrajzok és az interjúk alapján választanának munkatársakat. Még akkor is ezt mondom, ha minden humán erőforrás menedzser és munkaerő-közvetítő azt tanácsolja, hogy munkakereséséhez mozgósítsuk a kapcsolatainkat.
Én kérem, részemről ezzel az eszközzel ezentúl egyáltalán nem élek. Eddig sem nagyon tettem, ezután meg aztán pláne nem. Még akkor se, ha középkorúan jószerivel esélyem sincs új mukahelyre. Akkor maradok takarítónő, köszönöm jól vagyok, ott legalább nem kell bájcsevegnem és lehet rádiót hallgatni. És még protekció sem kell hozzá.

Azért remélem, hogy a leányzónak lesz annyi esze, hogy nem fog rám hivatkozni, nem lennék a legjobb referencia. Igaz, mondtam neki, hogy már nem dolgozok ott, de szegény nyilván élete első "valakijét" hívta fel, lehet, el se jutott a tudatáig, olyan ideges volt. Én meg ugye még visszahívni sem tudom, mert dunsztom sincs, ki volt és kinek a révén ismerjük egymást.