Siegfried, avagy orbitális kef.. khm, boldogság a MüPa-ban

Nehéz, sőt, lehetetlen úgy írni a MüPa béli Wagner-napok első napján előadott Siegfriedről, hogy ne rontsam el azok örömét, akik szeretik a meglepetéseket és pláne nem a közepén, hanem az elején akarják elkezdeni a Ringet. Tehát, akik a két hét múlva játszott teljes Ring előtt nem akarják megtudni, hogy milyen a Siegfried, azok most ne olvassanak tovább, hanem jöjjenek visza két hét múlva.

Tehát: figyelem, SPOILER VESZÉLY!!

Kedves, vicces előadás lett a Siegfried. Ez mondjuk nem csoda, mert ez a rész a tetralógia egyetlen derűs, pozitív kicsengéső estéje.
A szinpad képe már ismerős az első két részből: hátul a sokfunkciós vetítőfal, előtte az óriási, színváltós hasáb, ami a Rajna kincsében aranyrudat, a Walkürben sziklát formált, és még azon kívül is ezerféleképpen funkcionál. Előtte egy kis dobogón a szinpad, amiről négy lépcsőfok vezet fel a hasáb tetejére. A szinpad két oldalán 4-4 szék, és a legfontosabb kellékek. Notung, a kard, Wotan dárdája, az egyik szék alatt egy kürt, amit ugye Mime készített Siegfriednek. Minden szék mellett kis üveg ásványvíz, ami nyilván elsősegélyként is szolgál, de a fináléban dramaturgiai jelentősége is lesz. Slussz, ennyi.

A rendezői koncepció szemmel láthatóan arra megy ki, hogy a kivetítőn semmi olyasmit ne mutassanak, amit a néző várna. Mime kunyhója ugyebár egy sűrű erdőben van, amit nem látunk, mert a kivetítő egy koszos ablakot mutat. Egy annyira szutykos ablakot, amire már rajzolni is lehet. A sárkány barlangját egy valódi szinházi függöny takarja. A sárkány maga nagyon vicces, rajzolt alakban jelenik meg, pont úgy néz ki, ahogy azt egy nyolc éves elképzeli. Ez nekem nagyon tetszik, mert tökéletesen megmutatja, hogy Siegfried tényleg nem félt a sárkánytól, játéknak tekintette az egészet. Sőt, a kivetítő a III. felvonásban is megvicceli a nézőt. A Walkürben az alvó Brünnhildét egy kiégett roncstelepen hagytuk, de az ébresztésnél nem ezt a képet látjuk, hanem a két szereplő szerelemtől zubogó vérét - szürkeárnyalatban, nehogy megrémüljünk tőle :-))
Szóval a kivetítő sokat lazít az előadáson.
Ami viszont a kis szinpadon történik, nos, az egy igazi színház. Még mindig nagyon tetszik az ötlet, hogy az egyes szereplőket táncosok is megszemélyesítik. Sőt, nem csak a szereplőket, de az egyes zenei témákat is. Itt van például Loge, a tűz istene, aki énekesként a Rajna kincse után már soha többé nem jelenik meg, de a tűz témája elég gyakran felhangzik. Ilyenkor mindig megjelenik a piros frakkos Loge is és figyel, vagy a táncával kommentálja az eseményeket. Nagyon tetszenek Wotan hollói is, akik általában csak megfigyelőként, sőt, valóságos kémként vannak jelen, de Mimével szemben például határozottan verőemberként állnak fel. Wotan csak áll a lépcső tetején, ő nem piszkítja be a kezét, két hollója viszont fenyegetően tornyosul Mime fölött. Ebben az előadásban az erdei madárka is megjelenik a szinpadon. Igaz, neki nicns táncos megszemélyesítője, hanem saját személyében. A III. felvonás kezdetétől ott áll a szinpadon, mindent lát, mindenre reagál. Siegfried félresikerült nádsípos kísérlete elől például valósággal kimenekül a színről, nem bírja hallgatni a hamis nyekergést. Aranyos, tényleg nagyon vicces.
A rendezés arra is ügyelt, hogy árnyjátékkal vagy színészi jelenléttel kitöltse a közzenéket. Sőt, nem csak a közzenéket, de a máskor oly hosszú, statikusan beállított duetteket is. A legfeltünőbb Brünnhilde és Siegfried záró kettőse. Az egy nagyon hosszú, több mint negyed órás duett, amivel a rendezők nem nagyon szoktak tudni mit kezdeni. Itt viszont a szereplők mozgatásából is tökéletesen lehet követni a lelkiállapotukat. Van például egy pillanat, amikor Siegfried mintha feladná a csábítást, legyint, leül, iszik egy koryot. Ezzel el is éri, hogy az eddig hátat fordító, és a félelmeivel foglalkozó Brünnhilde őrá figyeljen.
A szinpadra állításról elmondhatom, hogy profi munka, segíti a történések megértését, ráadásul nagyon kedves és vicces. Sőt, végre igazán erotikus is, mert az összefonódó táncosok árnyékát úgy szippantja be az univerzum, hogy arra csak irígykedni tudok.

A zenei megvalósítás is hasonlóan magas szinvonalú.
A legeslegeslegfeltűnőbb az I. felvonásban használt kettős hangú üllő. Először Mime kovácsol egy kardot, aztán a kovács dal alatt Siegfried. Az énekesek maguk szokták verni a taktust egy kalapáccsal, de ezúttal -kihasználva a félig szcenírozott koncert előnyeit- egy ütőhangszeres művész ült fent a szinpadon és két üllőt használt a zene aláfestésére. Egészen elképesztő hatása volt, teljesen másképp hangzik, mint amikor az énekesek csilingelnek a vasakkal. Az is aranyos volt, hogy a Siegfrid kürtjét és a nádsípot játszó zenészek is fent voltak a szinpadon. Eleve, jobb így a hangzás, mintha a szinfalak mögött lettek volna, másrészt, jobban ki tudták emelni a helyzet humorát. Nagyon jópofa volt, ahogy Siegfried lereagálta előbb a hamis nádsípot, aztán a gyönyörű kürtszólót.
A Rádiózenekar fantasztikusan játszott, finoman szóltak, semmi durvaságot nem hallottam a zenekari árokból. Ami már csak azért is tiszteletet érdemel, mert a gigantikus méretű wagneri zenekart alig tudták begyömöszölni az árokba, szinte összeértek a vonók, olyan zsúfoltan voltak.

Az énekesekről is legyen itt pár szó.
Kezdjük mindjárt a címszerepet éneklő Christian Franzzal. Nem az a kifejezett hőstenor hang, ám valami elképesztő emócionális intelligenciával énekel. Pukkancs kis kamasz, aki ugyanakkor tud hízelegni is, és pillanatok alatt felméri, hogyan kell beszélnie Brünnhildével. Azt, hogy a nőkkel tud bánni, a Walküben egyszer már bebizonyította. Nagyon sokáig fogok emlékezni az ő pianoban elénekelt Wintersthürméjére(*). A III. felvonás fináléját is hasonló érzékenységgel énekelte. Nagyon tudja, hogy mikor kell egy nőnél visszavonulót fujni, mikor lehet kicsit jobban nyomulni. Talán csak a kovács dalban éreztem némi hiányosságot, ott nem ártott volna, ha egy picivel több nyersesség van az éneklésében. De a szerep többi részét remekül énekelte, lehengerlően muzikális és egy ösztönös, vagy tanult, de mindenképpen kiváló pszichiáter.
Michael Roider Miméje vokálisan tökéletes. Minden hangot gyönyörűen kiénekel, pontosan lehet követni a figura érzelmi állapotát és a mézes-mázos mosoly mögött megbúvó feneketlen gyűlöletét. Pech -vagy férfiként inkább szerencse-, hogy Roider jó két fejjel magasabb, mint az egy Miméhez ideális lenne, ezért a szinpadi mozgásán látszik, hogy mindenféleképpen össze akarja magát nyomni, hogy alacsonyabbnak látszódjon. Kosztümös előadásoknál ez érthető, de egy ilyen frakkos, plasztronos nadrágos koncertszerű előadásnál szükségtelen. Egyébként is, halljuk, hogy gonosz és rosszindulatú, szóval ettől kezdve tökmindegy, hogy milyen magas.
Alan Titus Wotanjára egy szó van; isteni. Ahogy kinyitotta a száját, a szép, telt hangjával megtöltötte a termet, gyönyörű volt.
Hasonló jókat mondhatok Hartmut Welker Alberichjéről és Walter Fink Fafnerjéről is. Ez utóbbihoz még annyit tennék hozzá, hogy nem cicóztak, simán besétált a sárkány halálhörgésének felerősítését szolgáló fémtölcsérrel. Mondom, hogy a rendezés a darab humoros oldalát akarta kiemelni.
Cornelia Kallisch Erdája kissé álmosan hangzott. Mondjuk, Wotan éppen álmából ébresztette, de azért énekelhetett volna kissé frissebben.
Susan Bullock Brünnhildéjénél hallottam már néhány jobbat, viszont rengeteg rosszabbat is. A pianói nagyon szépen szóltak, kiválóan bemutatta a karakter érzékenyebb, rebbenékenyebb oldalát.
Gál Gabi erdei madárkája volt az est kellemes meglepetése. A szinpadi jelenlétről már beszéltem, de a hang, hát az tényleg egy csiripelő kismadár fuvolahangja volt.
Hát egyelőre ennyi, két óra van, esek össze.

A nap videójának egy régi kedvencem, Siegfried kürtjét válaszottam. Ez a nagyon csinos svéd lány többször szerepelt már a blogon, de még fog is, mert imádom.
.


-----------------------------------
(*) előadás után volt szerencsém pár szót váltani Christian Franzzal és megkérdeztem tőle, hogy kinek az ötlete volt az a tavalyi gyöngéd, altatódalnak hangzó Wintersthürme, amivel olyan finoman megnyugtatta a zaklatott Sieglindét és megnyerte magának a szívemet (bár ezt azért nem mondtam neki). Esküdni mertem volna rá, hogy karmesteri vagy rendezői igény volt, de nem, ezt ő maga találta ki, hónapokig tanulta és gyakorolta, hogy ilyen legyen. Elképesztő ember lehet, ő az általam eddig hallott egyetlen énekes, aki rájött, hogy egy sokat szenvedett nőt nem a nagy, hősi hanggal, sokkal inkább rengeteg gyöngédséggel tud meghódítani.