Szép hétvégénk volt.

Lujza újabban azt találta ki, hogy ő dönti el, hova menjünk sétálni. Ez igy van, ahogy irom; elindul, és megy. Vasárnap úgy gondolta, hogy az új vasúti hid felé megyünk, onnan meg át, a Rómaira. Mióta átadták a hidat, voltunk már párszor odaát. Jobban szeretem azt az oldalt, mert egyrészt reggel odasüt a nap, másrészt a part is sóderes, lapos, a pesti oldalon ki van kövezve a meredek töltésoldal. A szél is általában a budai oldalról fúj, a pesti oldalon gyűjti össze a habot, a budai –szemmel legalábbis- tisztábbnak tünik.
Szóval hagytam, menjünk Budára.
Nem is volt semmi hiba, napoztam, Lujza úszott és a vizbúl kihúzott botokkal birkózott. Szépen sütött a nap, nagyon élveztem.
Őnagysága nagyon jól birta magát, ment a hülyén előre lógatott nehéz feje után. Egészen a Piroska szállóig (volt Piroska, dunsztom sincs, most hogy hivják). Iszonyú hosszú út ez egy ilyen rozoga kutyának, de tényleg majdnem olyan volt mint régen, amikor még egészséges volt. Most is körénk gyűlt egy csomó gyerek, most is visongtak, hogy nézd, hozza, én is dobhatok, had dobjak én is, én is.....
A végére persze teljesen kipurcant, kocsiban kellett hazatolni, de hát azért van ugye a kocsi.
Szóval jól éreztük magunkat nagyon.
Hanem, nekem egyre kevésbé tetszik az, ami a Rómain történik. Azt már elfogadtam, hogy a gomba mód szaporodó lakóparkok miatt egy kvázi gettóvá, vaskeritésekkel és őrbódékkal védett gazdag gettóvá válik a Part.
Nyilván az is a jólét növekedésével jár, hogy szép lassan kiszorulnak a csónakházak és szaporodnak a yacht klubbok. Ez van, változik a világ, változnak az igények.
Viszont, ahhoz képest, hogy az összes parti kocsma számit a bringásokra (több száz kerékpártároló van kirakva a büfék elé) a sétány végig fel van szórva murvával. Aki valaha ült már biciklin tudja, hogy murván, gyöngykavicson, homokban iszonyú nagyot lehet esni. A murva annyival súlyosabb, hogy az apró, éles kövek csontvelőig be tudnak fúródni a porcokba és izületekbe.
Akartam inni egy kávét, az egyik büfében éppen akkor pakolták ki a sült (mondom SÜLT!!!!) hekkeket a fagyasztóból. Hát, halat enni se megyek oda mostanában. A régi kedves Bibicben meg olyan szar kávét sikerült innom, hogy azóta is öklendezek. Nem csak, hogy a régi jó, „kiengedem a forró vizet és kézzel gőzölöm a tejet” módszert felváltották az ipariasabb, „csövet lógatok a tejesdobozba és forró vizzel jól felhigitom a tejet” módszerrel, de a kiváló minőségű, aromás Piazza ’doro kávét is felváltották valami agyonpörkölt, dohos izű borzadmánnyal. 350 Ft, most tényleg ezen múlik? A végén már én is nagyon szomjas voltam, bementünk hát egy másik helyre, ahol hatalmas Gösser tábla világitott. Kértem egy pohár Gössert, mondták, nincs, csak dréher meg aranyászok. Hát a tábla? Hát az még az előző tulajdonostól maradt itt. Hátbazmeg, miért nem veszitek le, Sőt, a Gösser miért engedi, hogy dréhert adjanak el a nevével?
Nno, hát igényesség ide, gazdagodás oda, proccosság amoda, a vendéglátás szinvonala a béka segge alatt van a Rómain.


Update:
a gyulai kolbász mondjon le!!
Ebéd után vagyok, lecsót csináltam (fele bogyiszlóiból, hogy háromszor csipjen).
Basszákmeg, hát hova jutottunk, hogy pár karika gyulai kolbásszal el lehet rontani egy lecsót?? Nem háromszáz forintos teszkógazdaságos virslivel, nem Mucsaröcsögei csipős parasztkolbásszal, hanem Gyulai Henteskolbásszal!
Savanyú, kenőcsös és zsiros. És nem úgy zsiros, hogy a kövér zsircseppek bevonják a paprika-paradicsom- és hagymaszeletkéket, és egy hidat képeznek a különböző aromák között, nem, ez a szar brutálisan, tocsogósan zsiros. És egy kolbásznak mióta van élesztőize??
Nagyon mérges vagyok.