RIP Betyár

Ma reggel elaltatták kedves régi kutyacimboránkat.
Több mint 13 éve -mióta nekem kutyám van- minden áldott reggel nála kezdtünk. Hosszú évekig ő nyitotta magának a kaput. Hacsak kulcsra nem volt zárva, amikor hallotta, hogy mi indulunk, felágaskodott, tappanccsal ránehezedett a kapukilincsre, és valahogy berántotta a kaput. Már kinn is volt, farokcsóválva ült a mi házunk előtt és várta Lujzát. Nagyokat hancúroztak, olyan is volt, hogy jött velünk a Dunára úszni.
Aztán kezdett megöregedni, már nem tudta magát kiengedni, igy mi jártunk hozzá.
Jó ideje már nem játszottak persze, Lujza körbeszimatolt az udvaron, benézett a házába, még újabban -mióta ő is beteg- nagyot ivott a vizéből. Betyár meg ilyenkor fogta a kajás tálját, és menekitette. Kapott egy falatot, az utóbbi pár évben már le se kellett érte ülnie, nem akartam kinozni, fájt a hátsó fertálya. Megmorzsikáltam a fülét, Lujza kiitta a vizét, én teleengedtem a tálat frissel és mentünk a dolgunkra.
Ez igy ment hosszú, hosszú éveken keresztül. Még ha nem is játszottak, de minden nap találkoztak, kicsit örültek egymásnak, aztán ment mindenki a maga útján.
És most nincs többé, ma reggel átsegitették az örök vadászmezőkre.
Isten veled Te drága, vén csirkefogó, nagyon szerettünk, nagyon fogsz hiányozni.