Örömanyák

Bácskai Juli Pszichoszinháza az újpesti Főtéren.
Teljesen véletlenül láttam meg a plakátot, félig el is takarta a piac-csarnok tolóajtaja. Szombaton és vasárnap este 8 órakor két előadásuk is lesz. Nosza, ha már, akkor ott a helyem. Végre valami szabadtéri dolog, ami se nem Zoltán Erika, se nem tüzijáték, hanem valami érdekes. Nem is értem, miért titkolják, szombaton már az a félig eltakart plakát sem volt kint.
Ehhez képest meglehetős számú közönség gyülekezik a műanyag kerti székeken. A hajléktalanoknak külön páholyuk van, két virágággyás közötti átjáróra gyüjtöttek be pár széket maguknak. A székek alatt műanyagpalackos borok, jó hangulatú estélyük lesz.
Én a nemrégiben felújitott Főtér egyik attrakciója, a lapos köveken felbugyogó, mezitlábas dagonyázásra csábitó szökőkútféleség felé húztam a széket. Le is vettem a cipőm, élveztem a lábujjaim között felbugyogó viz hűvösét.
Érdekes lett ez az új főtér, roppant elegáns kőburkolat, a már emlitett lapos izék mellett valódi szökőkutak is, ritmusra lövellő vizsugarakkal. Minden jel arra mutat, hogy igen gondos munkával tervezték, és egy nagyvárosi közösségi teret akartak létrehozni. A már emlitett lábáztatók is valósággal arra vannak kitalálva, hogy a nagy nyári hőségben kisgyerekek pancsikoljanak rajtuk, amig a nagyobbak a magasra szökellő vizsugarakkal játszanak, a szülők meg a padokról gyönyörködnek bennük és közben el-elszaladnak a közeli piacra egy lángosért, korsó sörért, fagyiért. Ehhez képest a padokat egymásnak háttal forditották, hogy az emberek még véletlenül se tudjanak beszélgetni. Asztalok sincsenek, pedig komolyan mondom, a rengeteg viz és a templomkertben megmaradt fák árnyéka hűsölésre, nagyvárosi társasági életre csábit.

De nem is ez a lényeg, hanem a Pszichoszinház előadása, az Örömanyák.
Két szinésznő, Lábán Kati és Tordai Teri alakit két anyóst, az ő életükből vett kis jeleneteket Bácskai Juli pszichológus köti össze. A felvezetőből megtudhatjuk, hogy a párbeszédek nincsenek előre megirva, csak a karaktereket és a szituációkat irta meg a pszichológus, a többi a két szinészre van bizva.
Az ötlet zseniális, egy pszichológus nyilván ezermillió féle karakterrel és élethelyzettel találkozott már, érzékeny, imporvizálni képes művészek pedig néhány alapinformációból fergeteges, életszagú szinházat tudnak csinálni; tragédiát, komédiát, tragikomédiát, mikor mit, ahogy az a valóságban is van.
Aztán valahogy mégsem ez történt, én legalábbis nem igazán tudtam élvezni az előadást.
Lehet, az volt az oka, hogy a tegnapi estére választott két karakter a társadalom két szélső pontjáról lett kiválasztva - egy gazdag, flegma úrinő (Tordai Teri) és egy csóri kocsmárosné (Lábán Kati) figurája annyira közhelyes, annyira előre kiszámitható volt, hogy az első két mondatból már tudtam, mire fog kilyukadni a jelenet. Lehet persze a szinésznők is tudták, egy srófra jár az agyunk. Csak hát én igy egy kicsit bizony unatkoztam. Ha nem ennyira sarkitottak a figurák, ha nem ennyire kiszámithatóak a kifutások, akkor ez egy sokkal jobb szinház lehetett volna.
A művészek és a szerző védelmében azt még el kell mondani, hogy egészen pocsék volt a technika, gyenge a világitás (a darab végére el is ment a szinpadi fény) és egészen kritikán aluli, magyarul fos volt a hangositás. Vagy egyik szinésznőt lehetett hallani, vagy a másikat, időnként egész mondatok vesztek el, időnként összegerjedtek, tényleg borzasztó volt. Egyébként is, ez egy intim, kicsi szinházba való műfaj, akár még szinpad sem kellene, hisz pont az benne a lényeg, hogy magunkra ismerjünk.
Hát ez tegnap nem sikerült, talán ma.
Vasárnap este férfi és nő játszik, Békényhagy-lak, Birtokol-lak cimmel.
Állati izgalmasan hangzik, ha nem megint két közhelyes szélsőséget akarnak majd szinpadra állitani - és persze Kakasy Dóra és Szanitter Dávid jó szinészek- akkor remek szinházi esténk lesz.
Ha nem, hát akkor nem jött be. Kár lenne, mert ebben a fajta szinházban tényleg óriási fantázia van.





Más:
ebédre túrós tészta volt. A maradék túró ilyenkor perzse mindig Lujzáé, mint ahogy a tejfölös pohár is. Hihetetlen türelemmel tudta tisztára nyalni a tejfölös és joghurtos poharakat, sokszor még órák múlva is ropogtatta a műanyagot.
Megállapitottam persze, hogy hát nincs már kiskutyám, nincs aki miatt jó vastagon otthagyjam a tejfölt a pohárban, belekapirgáltam hát a maradék túrót és pár levél citromfúvel meg steviával krémesre turmixoltam. Gondoltam, egy réteg valamilyen lekvárral jó lesz holnap ebéd utáni édességnek. Szóval turmix, ételhordó dobozkába két kanál lekvár, arra egy réteg túrókrém, megint lekvár, legfelülre túrókrém, kikaparni, nincs már kutya, aki kinyalja ami benne maradt. Ki is kapirgáltam egy kanállal, aztán automatikusan dobtam le a földre, a mosogató elé, ahol ilyenkor a kutya szokta a megfigyelőállást elfoglalni. Ha főztem, mindig a mosogató elé feküdt, egyetlen pillanatot sem akart elmulasztani, pláne nem leeső csirkeszivet, vagy éppen tejfölöspoharat.
Szóval ezt még gyakorolnom kell, hogy nem, nem dobálunk le a földre semmit, mert nincs, aki felszedje.
Édes kis kutymókám, megszakad a szivem.
Pénteken meghozták az urnáját, szombaton még utoljára elmentünk egy nagyot kirándulni. Majdnem mindenhova elmentem, ahova régebben szerettünk sétálni. Még oda is, ahova már régóta nem, mert vagy beépitették, lekeritették a területet, vagy már nem jutottunk el oda, mert nem birt volna annyit menni, a babakocsi meg nem volt alkalmas rá. Voltunk a Duna Bázison, ahova évekig jártunk debrecenit enni. Most is ettem egy párat, az utolsó falatot zsebre tettem, mint ahogy mindig is, az volt a kárpótlás, amiért várnia kellett. A kishajó sajnos már nem jár, azt nagyon sajnálom, az jó kis kirándulás volt, átmenni vele a túlpartra. Voltunk a Rómain is, ahány nagyobb botot találtam, azt mind bedobtam a vizbe. Jó messzire, ahogy régen, amikor még keresztül tudta volna úszni a Dunát, ha vissza nem kiabálom. Közben szedtem egy hatalmas csokor vadvirágot is, katángot, szarkalábat, ökörfarkkórót, cickafarkat. A hid közepén bedobtam egy nagy botot a Dunába, aztán az urnát, aztán a virágokat. Végül a darabka kolbászt. Igaziból szórni szerettem volna, de úgy leragasztották az urnát, hogy nem birtam kinyitni. Mindegy, jó ez igy is, A Duna volt a kedvenc helye, legyen ott örökre.