:-))) Jóestét!!!
Ma nagyon jó volt a jóga. A tanár azt mondta, hogy japán ülésből (amikor térdelésben a sarkunkon ülünk) emelkedjünk fel térdelésbe, nyúljunk hátra, támaszkodjunk meg a sarkunkon és hajoljunk hátra. Ezt még végigmondani is nehéz, kicsit ingattam a fejem, de azért hátranyúltam. Tényleg nagyon meglepődtem amikor megtaláltam a bokám, nyújtóztam tovább a sarkamig, aztán másik kézzel is. Éreztem ahogy a fejem húzza hátra a testem, a comb- és hasizmaimmal tartottam magam. Már ameddig bírtam, ez a gyakorlat nagyon durva. A gerincemben egyenként meg tudtam volna számolni a csigolyákat. A legmeglepőbb az volt, hogy (még) vannak hasizmaim, és tartanak is. Hiába, mégiscsak jó alapanyagból vagyok gyúrva.

Tegnap azt is végiggondoltam, hogy miért olyan furcsa a viszonyom a munkámhoz (mit tagadjam, be vagyok rosálva a holnapi osztályértekezlettől). Az a helyzet, hogy a munkahelyen nem szeretek tétlenül lenni, még akkor se ha tényleg ki vagyok belezve. Ha már ott vagyok, akkor keresek valami csinálnivalót, ha elfáradtam, leülök egy kávé mellé egy negyedórácskára, de aztán nézem hogy mit kéne csinálni.
A magyarázat egyszerű: teljesítménybérben kezdtem dolgozni, máig ez határozza meg a szocializációm. Ott az elvégzett munka mennyisége és a fizetés egyenesen arányos. Egy varrónőnek (de gondolom, minden más teljesítménybéresnek, lehet az akár üzletkötő is) egész nap, lankadatlanul nyomnia kell, a munka mindíg hegyekben áll mögötte. Még azt sem teheti meg, hogy időnként kicsit pihen, mert akkor meg az utána következőnek nem lesz elég munkája. Ha meg nincs elegendő munka, akkor nincs pénz se. Itt tanultam én meg, hogy a munkaidőt ki kell tölteni, ehhez tartottam magam akkor is, amikor már nem teljesítménybéres voltam.
Aztán, a kilencvenes évek elején, amikor a nagyipar tönkrement és kis pinceműhelyekben lehetett csak elhelyezkedni azt is megszoktam, hogy ha nem volt munka, akkor vagy elküldtek, vagy nem kellett bemenni néhány napig. Tiszta sor: ha nincs munka, akkor jobb ha otthon vagyok, olvasok, kirándulok, bármit csinálok ami jólesik. Ha meg bőven volt munka, belefért hogy pár órával tovább maradjak bent.
Valahogy így.
Most meg csak nézek: munkaidőben passziánszozni, blikket(!!!!) olvasni, ez számomra elképzelhetetlen. Ha van üres időm, akkor böngészem a jogtárat, bele-bele lapozok a statisztikáinkba, a szakirodalmakba, próbálok úgy kinézni, mintha érdekelne az a szakmai környezet amibe a jószerencsém segítségével csöppentem és amihez halvány lila gőzöm sincs.
Nem tartom kizártnak hogy kivülről buzgómócsingnak nézek ki és halálra idegesítek mindenkit.

Nem tudom hogy jó-e ez így. Az is lehet, hogy csak simán olyan munkahelyet kéne keresnem, ahol kötetlen a munkaidő és a környezet.
Majd holnap kiderül. Mindenesetre korán lefekszem, hogy pihent legyek.

Más: ma valami szépet láttam, sajnálom hogy nem volt velem a fényképezőgépem. A piros lámpánál beállt egy ezüstszürke autó, ami teljesen be volt borítva halványrózsaszínű virágszirmokkal. Gondolom egy vadalmafa alatt parkolhatott és neki is tetszett a látvány, mert még a szélvédőt is csak az ablaktörlő lapáttal húzta le annyira, hogy azért kilásson. Olyan volt az autó mint egy babarózsaszínbe öltöztetett koszorúslány. Ritkán szokott autóról ilyesmi az eszembe jutni, de ez nagyon tetszett. ITT A TAVASZ!!!!!!