Brünnhilde szikláján

Valló világ

2004/05/06

Széthullott a napom, széthullottam én is. Front, áramszünet, kudarc, ma minden összejött.
Mindegy. Holnap jobb lesz. Remélem.

Ha a Szabadság téri Bank Center felé jártok, ugorjatok be egy negyedórácskára, a földszinti galériában Bartha Andrea Jel/Mezek című kiállítása látható.

Színházi jelmezek, rajzok, tervek vannak kiállítva.
Figyelmeztetnélek Benneteket, hogy csalódást okozhat, ha az ember látja hogy Júlia habfehér, rózsaszín szalagos ruhája függönycsipkéből, Szent Johanna páncélja pedig kályhaezüsttel színezett és lakkal merevített farmervászonból készült. Ebben a megvilágításban a flitterek és az üveggyöngyök sem csillognak.

De nem mondok ilyesmit, mert a jelmezek nem okoztak csalódást. Nem azért mert az embernek olyan érzése lehet mintha belátna egy picit a színházi kulisszák mögé. Ilyesmiről szó sincs, sőt.

A bábukra adott ruhák, a mögöttük fellógatott rajzok semmit sem mondanak a kulisszák mögötti világból, csak és kizárólag a darabról, a figuráról mesélnek. Júlia hamvassága, Lady Machbet hatalomvágya, A Szűz fanatizmusa kel életre. Az átlag színházba járó, ha nem látta az adott rendezést, tűnődhet azon, hogy ezekben a ruhákban hogyan játszhattak a színészek.

Nekem sokkal többet is mondanak ezek a ruhák. Mesélnek a szabász-tehetségről, a varrómunkások precizitásáról, a szinte művészi tökélyre fejlesztett szaktudásról is.
Ilyenkor nagyon fáj a szívem, hogy olyan hamar (10 év alatt) feladtam, hogy a választott, a szeretett szakmámból éljek meg. Tényleg csak éhenhalni lehetett abból a pénzből, vagy napi 16 órát dolgozva megrokkanni.
De nagyon hiányzik az a fajta alkotás. Nem a gyári, nem a robot, hanem amikor az ember elképzel valamit, kicsit formálja, aztán egyszer fogja magát és megcsinálja.
Azt hiszem, mégis kiszorítok egy sarkot a lakásból egy varrógépnek, mert bár tényleg nem a ruha teszi az embert, de az ember teszi a ruhát. Ruhává, vagy Jel/Mezzé, kinek hogy sikerül.
Bartha Andreának sikerült. Irígylem.