:-)) Szépjóestét!!!
Az operaház fantomja pont azt nyújtotta, amit vártam tőle: könnyes csókjelenetek, pompás kosztümök, kis humor, naív horror, délceg pasik kezében szikrázó kardok (mind a kettő gyönyörű termetű, mind a kettő ugyanazt a nőt imádja, aki akár én is lehetnék ... ajhaj, de szép is lenne!), pompás díszletek, fáklyafény, technikai bravúrnak számító áttűnések, temetői fények..... nNa, itt álljunk meg egy szóra.
Illetve, tán inkább be kéne fogni a számat, mert azt hiszem be kell ismernem, hogy velem van a baj.
Dunsztom sincs se a vizuális kultúráról, se a közönségfilmek sikerének a titkáról.
Moziból kifelé jövet ugyanis mondtam a barátnőmnek, hogy az a temetői jelenet szerintem olyan volt, mintha a hátteret egy rajzfilmből emelték volna át. Mit mondott erre a barátnőm, na mit??
Hát azt, hogy neki pont az tetszett a legjobban, olyan sejtelmes volt, borzongató és valóságos. Mondom: va-ló-sá-gos!!
Napüffnekem.
Most erre mit mondjak? Kiesik a kezemből a toll (akarom mondani a klaviatúra), mélyen magamba nézek és rá kell jönnöm, hogy én bizony nagyon botcsinálta műkritikus vagyok.
Most mondjam, hogy ebben a filmben annyit zuhan és forog a kamera, hogy majdnem tengeribeteg lettem bele? Mondjam, hogy a hó nem szokott gőzölögni?
Azt már meg sem merem jegyezni, hogy a dolbidizsital bizony alkalmatlan az operafilmek akusztikájának valósághű visszaadására. Nem tudom ki volt az, aki kitalálta, hogy jó a hallgatónak ha úgy érzi magát mintha a zenekar közepén ülne. Pár tucat operaelőadást végighalgattam és mondhatom, hogy a hallgatónak az a jó, ha a zenekar előtt ül, és mindent maga előtt hall. A Fantomhoz ugyan illik, hogy ugyanabban az áriában hol magam előtt, hol magam mögött, hol jobb oldalon, hol baloldalon hallom (hisz azért fantom, hogy ne tudjam biztosan, hogy hol van), de gyakorlott koncertlátogatóként tudom, hogy a hegedűk és a csellók egymás mögött vannak és nem átlósan!
(nagyon zárójelben jegyzem meg, hogy a Bánk bán filmet az énekesek gyenge szinészi teljesítményén, a túl művésziesre sikeredett kameramozgáson és klipszerű vágáson kívül pont ez tette tönkre: Rost Andrea gyönyörű, fuvolahangú Melindája eltűnt a nagy dobidizsital térhangzásban, hátulról, valahonnan a vászon mögül sipogott csak).
Azért jó kis film volt a Fantom, romantikus, könnyes, majdnem úgy éreztem magam, mint harminc éve, amikor még Jean Maraisért drukkoltam, hogy utasítsa már vissza a királyné, nem fog sokáig bánkódni, majd én megvígasztalom ....
Ilyen is kell, nna.
És most legyen itt Christine virágárus kosztümje, csak hogy még jobban fájjon a szívem, amiért nem lehettem jelmeztervező: