Brünnhilde szikláján

Valló világ

2005/03/30

:-) Szépjóestét!

Jelentem, élek! Ippeghogy, de túléltem ezt a mai napot. Már csak ezt a hetet kell, a jövő héttől van a nénim, nem kell minden áldott este dolgoznom.

Szóval Made in Hungária.
Valami könnyű zenésre akartam elvinni a húgom, igaziból egy vidámabb klasszikus balettre (mondjuk a Makrancos Katára) vagy valami nagyon népszerűre (mondjuk a Macskákra), de semmi ilyesmire nem volt jegy, hát így maradt ez a darab.
Nem bántuk meg, nagyon jól szórakoztunk.
A darabon -nem is kicsit- érződik ugyan, hogy nem a történethez írták a zenét, hanem a számokhoz a történetet, de ettől még egész kerekre sikeredett; az Apa és Ricky párbeszédei például kifejezetten jók. Van pár jelenet, ami idegesítően céltalan (az NDK-s csajokkal való éneklés, jajj, az borzasztó rossz, de nagyon kilóg az ifjúgárdistákkal való bunyó is), vagy nem sül el a szinpadra helyezett pisztoly (van egy Marina nevű lány, mondja is neki Röné, hogy "Szeretlek, Te őrült", de nem hangzik el a Csaó, Marina!). Szóval imitt-amott suta, de követhető a történet és élvezhető a darab, már annak, aki szereti ezt a fajta zenét.
Én speciel annak idején imádtam.
Ez az "annak idején", nos, ez egész jópofa értelmet nyert.
A jegyvásárlásnál a hatvanas hölgy jó szórakozást kívánt, amire én azt mondtam, hogy biztos lesz, hisz a fiatalkorom zenéje. Nézett rám a hölgy és mondta, hogy hát hogy lenne, amikor ez az ő fiatalságának a zenéje? Én meg csak nem hagytam magam, több mint húsz évvel vagyok nála fiatalabb, hát ha én a nyolcvanas években voltam húsz éves, akkor ez a nő ne akarjon vitatkozni velem... persze nem így hangzott a párbeszéd, igaziból kellemes csevely volt csak, és amilyen HüPi vagyok, a jegyirodából kifelé jövet döbbentem rá, hogy hát persze, hisz én a Hungária másodvirágzásának voltam fültanúja, az igazi, az első Hungária a hatvanas években volt sztár, Anyukám is tvisztelt az ő zenéjükre.
Ezzel ki is derült az első számú generációs ellentét.
Szóval, kíváncsian vártam az előadást.
Nekem a Hungária már csak divat kérdése volt, hogy ki hogyan szeret öltözni és milyen zenére táncolni. Én nagyon komformista kislány voltam, szerettem volna megfelelni a felnőtt társadalom elvárásainak, szerettem a nagyon nőies, erősen karcsúsított ruhákat is, szerettem (volna) táncolni, pörögni-forogni, hát olyan helyekre jártam, ahol többek között elég sok Hungária is szólt. Aki a nyolcvanas években lázadt, az punknak öltözött és biztosítótűket szúrt a farmerjába. Én nem akartam lázadni, én betagozódni akartam.
kettes számú generációs ellentét.
Tudtam pedig -nem csak olvastam róla, de élő emberek elbeszéléseiből is tudtam-, hogy a hatvanas években mást jelentett a lázadás; a darabból (hála a jelmeztervezőnek), az is kiderül, hogy a felhajtott és kigombolt inggallér is lázadásnak, dögös, fiatalos stílusnak számított. A szerző és a rendező szerint persze a pálmafás ing volt az igazi lázadás, de a jelmeztervezőnek hálistennek több esze volt és ilyen finomságokat is elrejtett.

Arra mondjuk nem kaptam magyarázatot a darabból, hogy a nagy lázadó 20 évvel később miért csinálta meg a Moder Hungáriának nevezett borzadályt, de majd talán egy következő mjüzikelből megtudom: ez véget ért a Ki Mit Tud?-nál.
Hazafelé jövet arról beszélgettünk, hogy ha én most varrnék egy nagyon mélyen kivágott pöttyös ruhát, szűk, karcsúsított derékkal és bő szoknyával, kötnék a nyakamba egy kis cica-kendőt és Duci Juciként tűsarkúban, tupírozott konttyal, a ridikülömet himbálva végigriszálnám magam a városon, az egyes generációhoz tartozó férfiak hogyan reagálnának? A hatvanasok reakcióját nagyjából sejtem, őket nyilván megrohanná a nosztalgia. De mit szólnának a negyvenesek? És mit a húszasok? Kiröhögnének vajon, vagy tetszene nekik?
Nos, itt a harmadik, a megfejtendő generációs ellentét. Már ha van egyáltalán.

A lázadók betagozódásához visszatérve pedig, khm, szóval azt hiszem, hogy mindenkinek az a sorsa: csinál valami újat, izgalmasat, de aztán belelangyosodik a komformizmusba.
Vagy nem?
majd holnap, ha kialudtam magam, továbbgondolom.