:-)) Szépjóesét!
Suliból hazafelé fentfelejtettem magam a hetes buszon és ha már így történt, akkor bementem az Urániába és megnéztem a Dallas Pashamende-t. Jó film volt, nagyon megrázó és gondosan megcsinált alkotás, még én is alig találtam benne kivetnivalót. De erről majd inkább holnap, mert ami hazafelé jövet történt, hát az megint olyan, amilyen még soha nem történt velem. Mostanában elég gyakran használtam ezt a kifejezést, úgy látszik, ezt a korszakom élem.
Szóval, ülök a villamoson és tiszta erőből próbálom nyitva tartani a szemem, amikor felszállt egy idős hölgy, bottal járt. Azért nem mondok nénit, mert az a nő, aki ekrü alapon sötétkék mintás sálhoz sötétkék cipőt, ugyanolyan színű(!!!!) táskát, frissen berakott hajat, gyöngyházszínű körömlakott és halványrózsaszín rúzst visel, szóval egy ilyen nő még százévesen sem néni. De ez most mellékszál, a lényeg az, hogy kapaszkodott a bottal, elég nagy tömeg is volt, lökdösték, gyorsan felálltam, megérintettem a karját (háttal állt nekem, nem akartam a háta mögött ordibálni) és mondtam, hogy üljön le. Köszönte szépen, leült.
Hülye szituáció az ilyen, mert ugye ő hálásan mosolyog, én visszamosolygok, de mégiscsak két vadidegen ember vagyunk, nincs mondanivalónk egymásnak és őszintén bevallom, hogy egy ilyen hét után kedvem sincs már beszélgetni. Ha elnézek a feje fölött, az lekezelőnek tűnhet, szóval kínos helyzet, ilyenkor a legjobb hátrébb menni egy ajtónyit, csak hát akkora tömegben furakodni kellett volna, ahhoz meg aztán végképp nem volt kedvem.
Szóval vigyorgunk ott mint a tejbetök, egyszercsak megkérdezi, hogy szeretem-e a gitármuzsikát. Mondom persze, tán koncerten tetszett lenni? Mondta hogy igen, az Akadémián és kapott egy ajándékjegyet, ha elfogadom, nekem adná.
Még szólni sem tudtam, nem is voltam benne biztos, hogy jól értettem, hát tényleg a kezembe nyomott egy jegyet április 17-re a Zeneakadémia tanárképzősei gitáregyüttesének koncertjére.
Bizisten, nem városi legenda, valóban megtörtént, itt van a jegy a táskámban!!
Igaz, kétszer is megnéztem, mert tényleg nem akarok hinni a szememnek.
Suliból hazafelé fentfelejtettem magam a hetes buszon és ha már így történt, akkor bementem az Urániába és megnéztem a Dallas Pashamende-t. Jó film volt, nagyon megrázó és gondosan megcsinált alkotás, még én is alig találtam benne kivetnivalót. De erről majd inkább holnap, mert ami hazafelé jövet történt, hát az megint olyan, amilyen még soha nem történt velem. Mostanában elég gyakran használtam ezt a kifejezést, úgy látszik, ezt a korszakom élem.
Szóval, ülök a villamoson és tiszta erőből próbálom nyitva tartani a szemem, amikor felszállt egy idős hölgy, bottal járt. Azért nem mondok nénit, mert az a nő, aki ekrü alapon sötétkék mintás sálhoz sötétkék cipőt, ugyanolyan színű(!!!!) táskát, frissen berakott hajat, gyöngyházszínű körömlakott és halványrózsaszín rúzst visel, szóval egy ilyen nő még százévesen sem néni. De ez most mellékszál, a lényeg az, hogy kapaszkodott a bottal, elég nagy tömeg is volt, lökdösték, gyorsan felálltam, megérintettem a karját (háttal állt nekem, nem akartam a háta mögött ordibálni) és mondtam, hogy üljön le. Köszönte szépen, leült.
Hülye szituáció az ilyen, mert ugye ő hálásan mosolyog, én visszamosolygok, de mégiscsak két vadidegen ember vagyunk, nincs mondanivalónk egymásnak és őszintén bevallom, hogy egy ilyen hét után kedvem sincs már beszélgetni. Ha elnézek a feje fölött, az lekezelőnek tűnhet, szóval kínos helyzet, ilyenkor a legjobb hátrébb menni egy ajtónyit, csak hát akkora tömegben furakodni kellett volna, ahhoz meg aztán végképp nem volt kedvem.
Szóval vigyorgunk ott mint a tejbetök, egyszercsak megkérdezi, hogy szeretem-e a gitármuzsikát. Mondom persze, tán koncerten tetszett lenni? Mondta hogy igen, az Akadémián és kapott egy ajándékjegyet, ha elfogadom, nekem adná.
Még szólni sem tudtam, nem is voltam benne biztos, hogy jól értettem, hát tényleg a kezembe nyomott egy jegyet április 17-re a Zeneakadémia tanárképzősei gitáregyüttesének koncertjére.
Bizisten, nem városi legenda, valóban megtörtént, itt van a jegy a táskámban!!
Igaz, kétszer is megnéztem, mert tényleg nem akarok hinni a szememnek.
0 Comments:
Megjegyzés küldése
<< Home