:-) Szépjóestét!
Ragad le a szemem, de muszáj megírnom, hogy megkaptam a baptistáktól a cunami után örökbefogadott gyerekem fényképét.
Szemem-szám tátva maradt: 17 éves, serkedő bajuszú nagyfiam van!
Nem mondom, hogy kicsit sem vagyok csalódott. Kicsit az vagyok.
Hülyeség pedig, mert 17 évesen is ugyanolyan rossz árvának lenni mint 3 vagy 12 évesen.
Nem is csalódott vagyok, csak készületlenül ért. Néha azért elképzeltem, hogy figyelek a gyerekre, esetleg besegítek a tanulmányaiba, ilyen szentimentális butaságok. Dunsztom sincs viszont, hogy mit kezdhetek egy lakli, röplabdázó kamasszal.
Lehet, hogy csak attól ijedtem meg, hogy így túl hamar leszek nagymama?
Amúgy jóképű a kölyök, csak nagyon szomorú. Túl szomorú ahhoz képest, hogy még csak (vagy már) 17 éves.
Jó lenne ha tudnék neki segíteni, hogy ne az átélt szörnyűség határozza meg az életét.
Kisebbre kell vennem a képét és beteszem a blogba.