:-) Szépjóestét!!
Reggel hatalmasat gyalogoltunk, csuda jó volt. Már nem lehet nem észrevenni, hogy itt az ősz, a Duna partján gyönyörű színekben pompáznak a fák. Az én kedvencem a vadszőlő, ilyenkor sötétzöldből a vérvörös és bordó árnyalataira vált. Különösen szép, amikor egy már sárguló, ritkuló lombú fára felfutott vadszőlő bíborszínei napról napra sötétülnek és ahogy fogy a fa lombja, úgy látszik több a vadszőlőből míg végül a nyáron világoszöld lombú akác egyszercsak ott áll előttünk mélyvörös vadszőlőlevelekbe öltözötten. Egészen addig, amig le nem veti azt is és meg nem adja magát az álmos, ólmos téli szürkeségnek. A vadkacsák is mutatják az őszt, a gácsérok megszinesedtek, mesziről fénylik a sötétzöld fejük. Ilyenkor csapatokba is verődnek. Nyáron párokba rendeződve gondoskodnak a fajfentartásukról, de az inséges téli napok előtt nagy csoportokba szerveződnek. Gondolom, így biztonságosabban meg tudják szervezni a napi táplálkozásukat. A Duna is mutatja a változást, lehűlt a víz és kezd súlyosabbá, ólomszürkévé álni.
Én nagyon szeretem a vénasszonyok nyarát, órákig tudok gyönyörködni a színekben, szeretem hallani a bokáig érő avar zizegését és borzasztó tudok örülni egy-egy naposabb délelőttnek. Ma is hanyatt dobtam magamat a gáton, csuda jó volt, többet szépítet rajtam mint egy kiadós alvás.

Más:
Tegnap megnéztem az Örkény Színház Sirályát.
Csehov eredetileg nyilván a saját kora félgazdag, félművelt, dolgozni már nem nagyon képes, a művészetekhez viszont csak alig tehetséges és roppant szenvelgő lelkű léhűtőit akarta megfricskázni (persze az is lehet hogy nem).
Eszem ágában sincs ilyen vagy ehhez hasonló elemzést írni, a darab ennél sokkal több rétegű, örökérvényűbb és időtállóbb.
Az Örkény Színház felfogásában Csehov összeterelt egy csomó lúzert, mindenkinek adott egy kielégítetlen vágyat, némelyekbe csöpögtetett egy kis önmarcangolást, másokba jó adag hedonizmust, megint másokba beláthatatlan mértékű exchibicionizmust de olyan is van a társaságban, aki csak libidót kapott. Ezeket a szereplőket jól megkeverte, összepárosította őket, megint megkeverte, újra összepárosította és a végén úgy döntött, hogy a lúzerek csak maradjanak lúzerek, ezek közül az alakok közül egyik sem érdemli meg a boldogságot.
Hogy miért?
Mert nem dolgoznak meg érte, nem építik fel magukat, hogy egy modern pszichológia szakkifejezéssel éljek.
Mert vegyük csak sorra:
Arkagyina sikeres, a világ a lábai előtt hever de nem tud váltani, nem mer együtt érni a korával, negyvenesen is hebrencs, cserfes kamaszlánynak szeretne látszani. Olyannak akar maradni, amilyen az első sikerei idején volt. Dugdossa a fiát mert ugyebár egy fiatalembernek nem lehet fiatal lány mamája, ott némi korkülönbséget mindig feltételez a szemlélődő. Fiatal szeretőt tart, amiben igaza is van, egy fiatal férfi nagyon jó tesz egy nő arcbőrének.
De milyen az a szerető?
Trigorin is sikeres, szép szavú, csillámló stílusú író aki mindig elégedetlen magával, amit egyszer leír azt utána már tökéletlennek tartja, önbizalma a fellegek és a béka segge között hullámzik. Idális párja a hízelgő Arkagyinának. A nő tudatosan, rutinosan és némi cinizmussal kezeli a férfi depressziós rohamait. Ketten megtestesítik az egymás hiányosságait kiegészítő féltehetségeket. A kettőjük közötti szakadékot a nyilvánosság felé mutatott negédes boldogsággal leplezik - vagy jó, akár tömik be. Álompárnak hívnánk őket ma, női lapok mutatnának képriportot a fürdőszobájukról és paparazzik várnák őket a mulatók kapujában. Kora délutáni tóksókban külün-külön nyilatkoznának a szakításuk okáról csak azért, hogy pár hónap múlva új közös életet kezdjenek - természetesen új fürdőszobával. Ez ugyan nincs belerendezve a darabba, de én könnyen odaképzeltem :-))
Trepljovnak, Arkagyina fiának az a veszte, hogy még túl fiatal az önállósághoz, de már túl öreg ahhoz hogy a mama fiacskája legyen. A kicsinek elkényeztetett fiúcska aki a majomszeretet elapadásával kihullik az érzelmi semmibe, lázad, elégedetlenkedik, megveti azokat akik többé már nem dédelgetik - de ereje, kitartása és tehetsége kevés ahhoz, hogy saját maga lehessen. Álmokba menekül, azt képzeli hogy művész és hogy szerelmes. Bele is hal szegény, ennyi önellentmondással és megelégedetlenséggel tényleg nehéz lehet élni - 25 évesen, mert ha valaki azt a kort öngyulkosság nélkül megússza, utána már 80-90 éves koráig egész jól elboldogul.
Nyina, a hamvas, szépséges Nyina "akibe még a vén Szorin Petrovics, törvényszéki tanácsos is szerelmes volt egy kicsit" talán az egyetlen, akiben van némi bátorság és mer változtatni az életén - sajnos rossz irányban. Tapasztalatlan még és nem veszi észre, hogy az öregedő Trigorijnak éppen csak egy feszesebb mell és hamvasabb bőr kell. A férfi má régen függővé vált Arkagyina hízelgéseitől, a naponta, nagy dózisban adagolt dícséret tartja őt életben. Ezért behúzott farokkal visszakullog Arkagyinához és többé tudomást sem vesz az összetört Nyináról. Aki persze erősnek próbál mutatkozni, élnie is kell, összeszedi hát magát és elkezd kiépíteni egy harmadosztályú színésznői karriert, belekalkulálva, hogy "el kell viselni a nagykereskedők tolakodó udvarlását". A Nyinát játszó Hámori Gabriellának volt néhány nagyon jó pillanata. A II. felvonás végéről az a mondata például, hogy "Maga író lett, én színésznő. Hát, mi jól bekerültünk a nagy körforgásba!" olyan, mint Mona Lisa mosolya. Keserűség van benne, bizakodás, önbecsapás, ráeszmélés, reménytelenség és az a beletörődés, hogy a megkezdett úton akkor is végig kell menni ha már most látja, hogy rossz irányba tart. Emiatt a pár szó miatt is már érdemes megnézni az előadást, komolyan mondom, katartikus.
De nagyon jó a többi karakter is.
Szorin, a jó öreg Petruska aki életének egyetlen célját sem tudta megvalósítani. Ő már csak abban reménykedik, hogy mielőtt meghal, Trepljov valóra váltja az ő be nem teljesült álmait.
Dorn, az orvos, aki jó adottságaival, eszével, sármjával remekül ellavírozgat a vidéki posványban. Pénzben, pinában, piában soha nem szenved hiányt. Ha nem lenne olyan fanyar humora, gyűlöletesen ellenszenves lenne. De nem csak humora, hanem öniróniája is van és igazi gazemberségekre soha nem vetemedik. Az meg hogy minden útjába kerülő pinát használatba vesz megbocsátható, hisz mint tudjuk, az a használatban nem kopik, csak edződik. Egyébként is öregszik már és ügyesen alkalmazkodik korához: farka helyett kezdi a vállait használni, a nők remekül ki tudják magukat sírni rajta.
Utoljára maradt, de nem kevésbé fontos a Samrajev család. Samrajev, a despota intéző valósággal terrorizál maga körül mindenkit. Igazi suttyó, otthon goromba, a városi népeket hátuk megett megveti, szemtől-szemben viszont csontig benyal nekik.
Polina, a felesége néhanapján az orvossal vígasztalódik. Igaza van, a lopott boldogság is boldogság, akkoriban nem nagyon lehetett lelépni egy mégoly goromba férj mellől sem.
Mása, a lányuk is tipikus lúzer. Reménytelenül szerelmes Trepljovba, bután, dacosan gyilkolja magát. Iszik, és -haladjunk a korral- kokainozik. Meg férjhez megy Medvegyenkohoz, a tanítóhoz. Nna, az a figura aztán csak az igazi lúzer. Folyton panaszkodik, mindenkire irígy akinek egy picit is több a fizetése mint az övé. Egyébként jó ember, jó apa is, csak éppen megöli a körülötte élőket a folytonos síránkozásával.

Tehát remek szerepek, remek darab, jó színészek, jó színház a Sirály. Néha kicsit burleszkes az előadás humora de az is rendben van, van az úgy, hogy kérnek tőlüönk eg pohár vizet, mi kitöltjük és a kancsót nyújtjuk oda a pohár helyett. A színház már csak ilyen, a szinpadon mindig történni kell valaminek.




Lenne még kedvem egy összehasonlítást írni a Krétekör féle Siráj-lyal de úgy érzem, nem lenne fair; az ugyanis a legjobb színházi előadás volt amit életemben eddig láttam. Az a Siráj számomra színház és a színjátszás kvintesszenciája. Komolyan mondom! Igaz, ahhoz a darabhoz le kell mondanunk olyasmiről hogy színpad, meg díszlet, sőt, az előadás végén még tapsolnunk sem lehet, de cserébe kapunk valamit, amit egyetlen 'régimódi', 'kukucska' színház sem adhat: intimitást, saját mozdulataink és gesztusaink felismerését, azt a csodát, amit csak nagyon kevés élmény adhat: az önmagunk elé tartott tükörben saját vonásaink felimerését.