:-) Back on board!

:-( A karácsony még rosszabbul sikerült mint ahogy féltem tőle. Egy lidércnyomás volt, hogy pontos legyek. Anyukám életritmusa valami elképesztő: vagy szunyókál, vagy bagózik, vagy a tűzre rak, vagy eszik. Tízperceket szunyókál aztán felkel és vagy rágyújt, vagy eszik valamit és utána rágyújt. Az éjszakát és a nappalt csak az különbözteti meg, hogy éjjel nem főz. Enni olyankor is eszik, szinte óránként. Az hogy aludni nem lehet tőle még a kisebbik baj, de a húgommal versengve bagóznak, meg lehet mellettük fulladni. Reggelre az orrom bedugult, a szemem bevéresedett, a szájam kiszáradt, a torkom kapart, a szám vérízű volt, a kialvatlanságtól kóvályogtam. Mert szellőztetni azt nem szeret, attól fél hogy kimegy a meleg.
Szombaton érkeztünk és el kelett volna jönni már vasárnap, de nem akartam őket megsérteni azzal, hogy csak leviszem a kutyát és otthagyom magam helyett. Tehát maradtam hétfő délig, bár ne tettem volna. Hétfő reggel nagyon csúnyán összevesztünk, összepakoltam és a délelőtti busszal eljöttem. Az a baj, hogy anyámnak van néhány rossz szokása aminek az elviseléséhez pihentebbnek kell lennem.
Eleve, már az ajándék. Vettek nekem egy aranyláncot. Na most aki engem ismer az mind tudja, hogy soha életemben nem hordtam nyakláncot - és nem azért mert nem telne rá, hanem azért mert útálom. Mint ahogy gyűrűket sem hordok, mert azt sem szeretem. Az aranylánc nálam sajnos pont ugyanabba a kategóriába esik mint a habfürdő; ordít róla, hogy csak le akarták tudni az ajándékozást. A különbség csak annyi, hogy ez most jó drága. De ez még rendben lett volna, persze, értem én, kedveskedni akartak, tényleg nem túl életszerű hogy egy nő ennyire irtózzon az ékszerektől mint én. Tettem hát hogy örülök, nem volt nehéz, a húgomnak ugyanis szerencsére humora is van és csomagolt mellé két nagyon profi, csipeszes egérfogót is :-D
Ráadásul én is ékszert -egy ezüst karkötőt- vettem neki. A két ajándék között mindössze annyi a különbség hogy én tudom őróla hogy imádja az ezüst ékszereket, ő meg tudja énrólam hogy semmiféle ilyesmit nem hordok.

Szóval ez nem lett volna baj, a baj az volt, hogy visszaadták azt a pénzt amivel a nyáron beszálltam az autóvásárlásba. A hugi mostanában jobban keres, a szuzuki vásárlása mellett lecserélték az ócska hűtőt, új tévé, dévédé, új mosógép, szóval kezdik a hátuk mögött tudni a munka nélküli, nyomorult éveket. Csak anyám sajnos az a fajta szegény akinek ha kicsit megszalad, akkor azzal mindjárt dicsekedni akar. Nekem az idegeimre megy azzal, hogy minden pénzt azzal a mondattal ad vissza, hogy "Na végre, nem tartozunk!" és ezt nem csak egyszer mondja, el, hanem negyedóránként. Ez már nem az első eset volt, még a kilencvenes évek elején, amikor megemelték a kedvezményes lakáskamatokat, külföldről utaltam nekik pénzt, hogy el ne árverezzék a házukat. Tíz év múlva azt is hasonló kommentárral kaptam vissza. Amikor a húgomnak nem volt munkája, akkor nyaranta adtam, hogy egyben meg tudják rendelni a téli tüzelőt. Eleinte még egy "köszönjük" se járt a "Na végre, nem tartozunk!" mellé, ezt a szót csak mostanában tanulta meg anyám.
Mindegy, lényeg a lényeg, hétfőn reggel megint kezdi, hogy milyen jó hogy már nem tartoznak nekem. Egyszerűen nem birtam visszatartani, kibukott belőlem, hogy tartozni a banknak vagy az uzsorázsnak szoktak. Én nem kamatra adtam, nem is kölcsönbe, hanem azért, hogy meg tudják venni azt a kibaszott autót, ha már egyszer szükségük volt rá. Erre a húgom sírni kezdett hogy én hogy beszélek, ne sértsem meg őket. Mármint én sértettem meg őket!! Két perc alatt állt a bál, volt ott minden, ami csak három ember elbaszott életében felmerülhet. Bevettem két nyugtatót és elvittem a kutyát a folyópartra sétálni. Aztán hazamentünk, a húgom még mindig mondta, én meg teljesen el votlam kábulva a nyugtatóktól, elment a kedvem az egész hacacárétól úgyhogy összecsomagoltam és hazajöttünk a délelőtti busszal. Egyszerűen elég volt, minek fussam le sokadszor is ugyanazokat a köröket? Annyi epe azért még volt bennem is, hogy az aranyláncot kivettem a nyakamból és letettem, hogy a kamatot majd legközelebb adják a banknak. Ronda emberi szokás sértésre sértéssel válaszolni, de tényleg tele lett a hócipőm, ezt a megaláztatást már több tucatszor le kellett nyelnem.

Ez volt az én karácsonyom. Pontosabban a mi karácsonyunk. Igazuk van az okosoknak, az egész évben (sőt, sokszor egy fél életen át) felgyülemlett feszültség törvényszerűen kisül, ha az emberek nagyon el akarják játszani a szeretet ünnepét.
Részemről pár évre befejeztem a próbálkozást, karácsonykor a családom közelébe sem megyek, az biztos!