:-) Szépjóestét!
Tegnap elmaradt a bloggolás, ma reggel pedig már nem csak a tükör és a kolléganők döbbent tekintete mutatta hogy le vagyok amortizálva, de még a büfés is megkérdezte hogy rosszul vagyok-e. Ha fáradt vagyok, egyetlen éjszaka 8-10 évet tudok öregedni. Nem is panaszkodok tovább, inkább elmesélem, hogy még hétfőn megnéztem az Az igazság fogságában-t.
A történet sokat ígérő lélektani krimi, az a fajta, amire akár azt is kiírhatnák hogy megtörtént eseményen alapul. Jobb szinészekkel, átgondoltabb rendezéssel egy remek film lehetne.
A hetvenes évek elején (mint jelen) és az ötvenes évek végén (mint a szereplők visszaemlékezéseiben felidézett múlt) játszódik a történet és bár a színészeket elég jól sminkelték, a ruhák, a bútorok, a kocsik is korhűek, de a nézőben mégsem kelt különösebb izgalmat a két idősík közötti mozgás. Lehet túl gyorsak és gyakoriak a váltások? Vagy a színészek nem képesek visszaadni azt a feszültséget amit egy 15 évvel azelőtti, átdorbézolt, átkefélt, gyilkossággal végződő éjszakára visszaemlékezve éreznek? Nem tudom eldönteni, lényeg a lényeg, a krimiszál valahogy elhalványult és helyette a szex, aztán a szex és mégegyszer a szex van nézőcsalogatónak bevetve. Nem mondom, hogy a szép meztelen nőknek és a mindenféle pozitúráknak nincs helye a filmben, elvégre mégiscsak kéjgyilkosságra kell legelőször gondolnunk. Másodszor maffialeszámolásra, de az a szál nagyon erőtlen, még a forgatókönyvíró sem gondolta komolyan és visszatért a jó öreg szexhez. Engem csak az zavart, hogy egy okos, rámenős újságírónő hogy a bánatban feküdhet le egy olyan pasival, akit kéjgyilkossággal gyanúsít? Mert van olyan, hogy egy férfinak nem lehet ellenállni, de az öregedő Lannyt játszó Kavin Bacon nem az a bugyigumiolvasztó szuperpasi. Mint ahogy a tenyérbemászó Colin Flirth sem tűnt olyan lehengerlőnek, akinek a kedvéért mindenféle ismeretlen hatású kéjpirulákat lenne érdemes bevenni, hogy aztán elkábulva egy potenciális kéjgyilkos szeme és fényképezőgépe láttára hagyja magát leszbikussá -és így megzsarolhatóvá- lenni. Mégegyszer mondom, mindezen botorságokat egy okos és rámenős újságírónő követte el, aki ráadásul viktimológiai eset is. Addig hergeli az egyik lehetséges kéljgyilkost, hogy az kis híján megfojtja. A végén persze minden jóra fordul, kiderül, hogy az újságírónő női ösztönei mégis pontosan működtek és a két körülrajongott sztár egyike sem gyilkos.
Annyi visszafogottság hálistennek volt a rendezőben, hogy megkímélt bennünket a The End feliratot megelőző könnyes, mosolygós, lélegzetelállítóan hosszú csóktól.