:-) Szépjóestét!

Szóval tegnap megnéztem a III. Richárd-ot a Nemzetiben.
Azt hallottam, hogy nagyon modern feldolgozás. Én nem gondolnám, legalábbis számomra nem az jelenti a modernséget, hogy a szereplőket kiskosztümbe és öltönybe öltöztetik, kivetítőt használnak, időnként megjelenik a színen egy tévéstáb és pár újságíró, valamint lecserélik, pontosabban behelyettesítik a szimbólumokat: korona helyett vállszalag, ló helyett motorbicikli, hintó helyett mercédesz és coupe-cabrio-élményautó van a színpadon. Azt hallottam, hogy a Nemzeti szinpadtechikája valami egészen lélegzetelállító, de azt nem hittem volna, hogy ennyire; a színpad szinte négyzetméterenként külön-külön mozog, emelkedik, süllyed, pillanatok alatt díszes oszlopcsarnokká, majd ugyanolyan gyorsan parlamenti ülésteremmé, börtönpriccsé, szónoki emelvénnyé alakul. De tényleg másodpercek alatt, olyan gyorsan, hogy néha kicsit bele is szédültem – sokkal inkább éreztem azt, hogy egy klippszerűen vágott, akciódús filmet nézek, mint színházat. Néha annyira hirtelen zuhantak le és emelkedtek ki színpadrészek, hogy az már-már a színészek testi épségét veszélyeztette. A darab néhány részlete inkább volt gépek mérnöki pontossággal megtervezett 'tánca' mint színház. Ami az én szememben ugyan hátrány, de előadás után féltucatnyi nagykamasz srác jött mögöttem és nekik nagyon tetszett, egyikük a “hát ez tökre izgi volt” kifejezést használta – ami nem kis eredmény, lévén a darab nagyon hosszú, két, egyenként majdnem két-két órás felvonás. 16 évesen aligha bírnák végigülni, ha nem kötné le őket. Más kor gyermekei, az ő vizuális kultúrájukhoz már hozzátartozik a gyors vágás, a villódzás, a -néha öncélú- dinamizmus.
A darab ezekkel a modernségre utaló, ám mégiscsak a felszínt kapirgáló látványelemekkel együtt is teljesen klasszikus rendezés, imitt-amott, néhány nagyon finoman kidolgozott részletben ad csak újat. Mondjuk, az nekem elég is volt ahhoz, hogy a rendező minden fenntartásom ellenére végül levegyen a lábamról.
A III. Richárd durva, véres történet, tele van gyilkosságokkal, kivégzésekkel, terrorral. Először meghökkentem azon, hogy ennek ábrázolásához az egyik legelegánsabb sport, a golf eszközét alkalmazták. Nem bézbólütőt, nem viperát, nem bozótvágó kést, hanem karcsú, kecses, finom vonalú golfütőket használtak a gyilkosságokhoz és a kivégzésekhez és ezzel irányították, terelgették a Richárdot “kérlelő” tömeget is. Kilelt a hideg, ahogy végigvillant bennem, hogy a jóléthez, a pénzhez és a hatalomhoz köthető sportszert ilyesmire is lehet használni. És nem csak a sporteszközt, hanem rajta keresztül azt is, amit szimbolizál: a jóléttel, a pénzzel, a hatalommal gyilkolni és terrorizálni is lehet. Vagy a jólétért, a pénzért és a hatalomért gyilkolni és terrorizálni is lehet.
Nem tudom mások mennyire érzékenyek az ilyesféle rendezői üzenetekre. Remélem a többi néző, vagy legalábbis a nézők egy része is kimazsolázgatott magának ilyen és ehhez hasonló utalásokat és mások is belátnak a csillogó-villogó színpadképek mögé. Nekem tényleg alapelvem, hogy ha egy darabban találok harminc katartikus másodpercet, akkor már elégedett vagyok az előadással.
A III. Richárdban több ilyen harminc másodperc is van, az 1-2 rendezői ötlet mellett elsősorban a címszereplőnek, Kulka Jánosnak köszönhetően.
Valami elképesztően jól játszik. Zseniális a pasi, önelégült, gonosz, elszánt, ha kell rebbenékeny, mohó, megvető, az érzelmek széles skáláján játszik. Van egy jelenete, amire azt hiszem, örökké emlékezni fogok. Ül egy szakadék szélén, sánta, nyomorék módra kezd feltápászkodni. Megszédül, a frissiben felbérelt bérgyilkosa odalép, a karjába veszi és beviszi a színpad közepére, leülteti egy székre. Pár lépés az egész, ugyanannyi másodperc, de ez alatt a nagyon rövid idő alatt Kulka eljátszik egy egész minidrámát. Megrémül, először a mélységtől, aztán attól, hogy akit most bérelt fel, tán őt fogja megölni. Aztán elgyengül, a vonásai szétfolynak, habozik, hogy elfogadja vagy elutasítsa a segítséget. Elfogadja, egy pillanatra meg is hatódik, jól esik neki biztonságban érezni magát. Mire a másik leteszi a székre már összeszedi magát, fennsőbbséges megint, király, aki szégyenli, hogy akár egy másodpercre is segítségre szorult. Önbecsülését helyreállítandó zavarát kegyességgel leplezi, jutalmat ígér.
Az egész jelenet nem tartott addig, amíg ezt a pár sort el lehetett olvasni de komolyan mondom, az ilyen másodpercekért érdemes színházba járni.