A nürnbergi mesterdalnokok
Már a szereposztást látva is sejtettem, hogy nem ez lesz életem legemlékezetesebb opera élménye, de az új Mesterdalnokok előadás még annál is gyengébb, mint amitől féltem. Abban reménykedtem, hogy a kopott, megfakult hangú, vagy egyszerűen csak nem elég erőteljes énekesek gyengébb előadását majd feledteti a rendezés. Wagner egyetlen vígoperája ugyanis sok rétegű, mulatságos jelenetekben és zenei paródiákban bővelkedő darab. Egy jó dramaturg öt perc alatt féltucatnyi szálat tudna felvázolni amikből egy rendező tetszése szerint csinálhatna helyzetkomikumon alapuló vígjátékot vagy édes-bús szerelmi történetet. Vagy az élet értelméről filozofálgató, olvasgató, verselgető, többre vágyó kisembert állíthatná a középpontba. Vagy az öregedő férfi gyötrelmét járhatná körbe, aki van elég bölcs ahhoz, hogy ne akarjon magának fiatal lányt. Vagy a merev skolasztika és a popkultúra összecsapását vehette volna górcső alá. A nürnbergi mesterdalnokok librettója és dramaturgiája ezer féleképpen megközelíthető, nem is értem, hogy a rendező miért nem választotta ki valamelyik szálat, ami vezethette volna az előadást.

A darab sajnos szétesik, mind látványvilágában, mind dramaturgiájában.
A szereplők ruhái a középkort idéző, archaizáló kosztümük, ehhez képest az I. felvonás alatt átlátszó aerobic-labdákat görgetnek ide-oda és hurcibálnak a szinpadon keresztül-kasul a statiszták. A műanyagbuborékoknak hiába van funkciójuk (ezeken ülnek a mesterek), az egész csak modernkedés és sajnos nagyon öncélú. Borzasztóan idegesítő ugyanis, hogy ha az egyébként is túlzsúfolt szinpadon feláll egy mester, akkor azonnal ugrik egy legény, hogy megtartsa a gurulni készülő labdát. Ha visszaül a mester, megint pattan a legény és fél térdre ereszkedik, hogy ellentartson a mester alól kigurulni készülő labdának. Mert ha legalább lenne hely a szinpadon, de nincs! Középen tátong egy nagy lyuk, két oldalt pedig a templomot jelképező padsorok vannak és az összes mester és a hozzájuk tartozó slepp a szinpad elején, egy keskeny sávon zsúfolódik össze. Ebből a masszából másodpercenként kiválik valaki, hogy fél térdre ereszkedve megtarson egy gurulni készülő óriáslabdát.
Ezzel az I. felvonás tönkre is lett téve, némi színt és vidámságot Szolnoki Appolónia bepasizni vágyó Magdalénája és a kissé muja, de formálható férjanyagnak bizonyuló Dávidot éneklő Beöthy-Kiss László vitt csak bele.

A II. felvonás még szétesőbb. Kétségtelen, hogy a második részben óriási felelősség hárul a Hans Sach-sot éneklő Friedemann Kunderre aki ezt a terhet nem mindig bírja el, de a rendező talán segíthetett volna neki. A főszereplő ugyanis (szerdán, amikor én hallottam) kissé takarékosan bánt a hangjával. Ez nem baj, mert a könyvek között bölcselkedő, a régimódi és az újabb fajta költészetről meg persze a fiatalság múlandóságáról filozofálgató cipész jellemét jól ábrázolta a befelé forduló, halk éneklési stílus. Nekem tetszett Friedeman jellemábrázolása, bár könnyen lehet, hogy tényleg csak kímélte a hangját. Ezt nem tudom eldönteni, ahhoz többször kéne őt hallanom.
De mi is volt a bajom a II. felvonással?
Mondanám, hogy túl eklektikus volt, de nem mondom. Wagner ugyanis úgy írta meg a darabot, hogy ebben a felvonásban a legváltozatosabb jelenetek legyenek. A magányosan elmélkedő Hans Sachs, a bájgúnárkodó Beckmesser és végül egy tömegverekedés, igazán izgalmas felvonás lehetett volna - ha nem sikerül olyan nagyon didaktikusra. Nem vagyok én hülye, értem én, hogy az öregedő Hans Sachs felül tud emelkedni nem csak a hétkönapok apró bajain, de a saját vágyain is, ennek a megértéséhez nem kell drótkötelekkel két emelet magasra felhúzni!! Ráadásul -mint azt már kifejtettem- az énekes pontosan ezt a vonalat választotta ki, elég jól is csinálta, hát miért kell a nézőnek mindent a szájába rágni? Az meg, hogy az legyen a sluszpoén, hogy a csetepatéban elagyabugyált Beckmesser négykézláb mászva szedegeti össze a kivert fogait, egyenesen sértő. De tényleg, egy ilyen poén elmegy a Flinstone család című rajzfilmben vagy valami bugyuta tinikomédiában, de szinpadon, pláne a harmadik emeletről nézve, nagyon hülyén nézett ki. Kár is volt vele megalázni a Beckmessert éneklő Sárkány Kázmért aki egyébként elég jól ráérzett Wagner zenei paródiáira.
A III. felvonásban aztán megint előkerültek az átlátszó műanyaglabdák, úgyhogy nem is folytatom, csak önmagam ismételném. Igaz, ezúttal nem kellett a statisztáknak ugrálniuk a labdákat ellentartani mert tettek alájuk valami támasztékot, de eddigre már minden mindegy volt. Szenvedélytelen, vérszegény szerelem, zászlóerdő, spiccelve népitáncoló balettkar, fáradt hangú mesterek, hagyjuk az egészet, nem érdemel több szót.