Napola - a führer elit csapata

Mostanában kihoztak a németek néhány nagyon jó, a fasizmust feldolgozó filmet. Kettő nagyon tetszett, a Bukás és a Sophie Scholl. Gondoltam, a Napola is ilyen lesz.
Végülis, majdnem olyan lett.
’Olyan’ lett, mert nagyon jó a történet és még jobbak a színészek. Tényleg jó a sztori, egy többre vágyó, tehetséges kamasz fiú sorsán keresztül mutatja meg hogyan működött Hitler agymosó rendszere. A jóképű, sportbabérokra vágyó fiú ébredő reményei, megfelelni vágyása, kiábrándulása vezeti a nézőt. A hitleri rendszert csak annyiban érinti a film, amennyiben feltétlenül szükséges. Persze, mindenhol horogkeresztes zászlók, karlendítés, de igaziból akármelyik totalitárius rendszerben játszódhatna a film, mindenhol és mindenkor, ahol embereket idomítanak egy rezsim kiszolgálására. Az elit tagjainak szánt fiúkon alkalmazott pedagógiai módszerek mindenhol egyformák: katonás fegyelemre szoktatás, megalázás, lelki terror, csicskáztatás.
A film egyébként nem a náci Németországról szól.
A Napola egy egzisztencialista film, arról szól, hogy egy kiskamasz hogyan találja meg az emberség és az embertelenség közötti határt. Hogyan ébred rá, hogy ha ember akar maradni, akkor fel kell adnia nem csak a megfelelni vágyását, nem csak a karriervágyát, de a becsvágyát is.
Egy 17 éves kamasz aki a vágyott siker miatt megszökik a szüleitől, bevállal mindenféle kegyetlen edzéseket és kiképzéseket egyszer csak feladja a becsvágyát, tehetsége ellenére hagyja magát megverni, vállalja a megszégyenítést csak azért hogy megőrizhesse magában az emberségét.
Tényleg jó a sztori.
És tényleg nagyon jók a színészek, nem csak a főszereplők és mellékszereplők, de még a statiszták is hitelesek. Az Apa öt perces szerepét az a Robert Mohr játssza aki a Sophie Scholl-ban a kihallgató tisztet alakította – zseniálisan. A másik kedvencem a Dagi nevű szobatárs, akinek talán három mondata ha van a filmben, de a legnagyobbat mégis akkor alakítja, amikor egyetlen szót sem kell szólnia. A fiúk első éles bevetésükre készülnek, zötykölődnek a teherautón és Dagi arca mindent elárul a lelkiállapotukról; félelem, izgalom, büszkeség, minden ott van rajta, amint szorongatja élete első bevetése előtt élete első éles tölténnyel töltött puskáját.
Hátborzongató.
És hogy miért csak ’majdnem’?
Hát, mert már a német filmkészítők sem mentesek a kliséktől.
Az rendben van, hogy főszereplőnek kiválasztották a létező legszebb (és valószínűleg legtehetségesebb, ne tagadjuk el tőle, mert tényleg nagyon jól játszott!!) szőke fiút. Ezzel nincs semmi gond, el is hangzik a filmben, hogy „Na, végre megvan az első igazi árjánk!”. Hanem, hogy akivel a főszereplőnek meg kell küzdeni az miért mind csapott vállú, elálló fülű, bikanyakú, malacszemű, de legalábbis görbe fogú, hát azt tényleg nem értem. Az meg egyenesen megbocsáthatatlan, hogy Albrecht, a kollégiumban szerzett és egyfajta példaképpé előlépett, a nagyhatalmú szüleinek ellentmondani merő jóbarát vízbe fulladásáról azonnal Leonardo di Caprio Titanic-béli halála jusson az eszembe - ez persze az én hibám is lehet, nyilván túl sok filmet nézek, vagy túl jó a memóriám.
Hibátlan filmek persze nincsenek is, szóval a Napola érdemes rá, hogy elmenjünk miatta a moziba.