:-) Szépjóestét!
Dögfáradt vagyok. Nem is tudom miért, most viszonylag csend van körülöttem. Most. Viszonylag.
No mindegy, hétfő-keddre szabadságot vettem ki, muszáj leglaább néhány napot semmittennem.
Még tartozom a tegnapi United 93-mal.
Sejtettem, hogy nem lesz valami könnyű film, de ennyire szikár, sallangmentes történetmesélésre azért nem számítottam. Azt eddig is tudtam hogy ha valós történetet vagy életrajzot kell feldolgozni akkor az amerikaiak tudnak néha klisémentesek lenni (Good night, good luck!, Kinsey, ezek jó filmek ám!).
A United 93-tól távol tartottak minden olyasmit, amiről az ember azonnal felismer egy halivúdi filmet.
Nincsenek szép színészek, nincsenek látványos, pontosan kidolgozott akciójelenetek, nincsenek trükkök, még a hangeffektek is nagyon visszafogottak.
Vannak viszont nagyon jó színészek és egy egyszerű, érzelemmentes forgatókönyv ami elmeséli annak a másfél órának a történetét amit a 2001. szeptember 11-én eltérített negyedik repülőgép a levegőben töltött. Egyszerű, szépen filmezett képekben látjuk a gépeltérítésre készülő terroristákat. Nagyon jó a négy srác, különösen a finom vonású, ábrándos szemű Zahid. Őt inkább néznénk bölcsészhallgatónak vagy költőnek mint öngyilkos merénylőnek. A film első harmadának feszültségét ők határozzák meg; a beszállásra készülődő utasok és a repülőgép személyzetének megszokott, rutinná vált mozdulatait, semmitmondó kis párbeszédecskéit ellenpontozza a négy arab fiú visszafojtott, néma feszültsége. Lehet érezni, hogy nem csak félnek, de egymásban sem bíznak. Szemmel tartják, ellenőrzik egymást, nehogy valamelyikükön úrrá legyen a félelem és mégse akarjon meghalni.
A film megmutatja azt is, ami a merényletsorozat alatt a légi irányító tornyokban történt. Itt nagyon dokumentaristára vették a figurát - a kamera folyton mozog, kóvályog, ferde, olyan, mintha amatőr videófelvételekből vágták volna össze. Nem biztos hogy erre szükség volt, ugyanis a színészek nagyon hitelesek. Látszik rajtuk, hogy értik amit csinálnak, nem csak betanult szöveget mondanak, hanem pontosan tudják, miért kell egy gépnek süllyedni vagy irányt változtatni. Az már csak a film legvégén, a stáblistából derült ki, hogy mitől voltak ezek a jelenetek olyan hitelesek: az irányítótornyokban javarész azok a repülésirányítók szerepeltek (as himself), akik aznap szolgálatban voltak.
Aztán a gép, az utasok, a gépeltérítés, a pánik, ahogy ráébrednek a helyzetükre és összeszedik magukat, megpróbálnak tenni valamit. Teljesen hétköznapi, ráncos, pattanásos arcok, sírástól kivörösödött orrok, tokák, pocakok, nadrág korcából kicsúszott kockás ingek - mint a valóságban. Ha jól belegondolunk, törvényszerű volt ami bekövetkezett. Az utasok érzékelték a gépeltérítők páni félelmét, azt is megtudták közben, hogy nem sokkal előtte két utasgép becsapódott a WTC-be. Vagy bekötik magukat és megvárják amig őket is nekivezetik egy épületnek, vagy kihasználják a terroristák gyengeségét és megpróbálják visszavenni a gépet.
Megpróbálták.
Én nem láttam még filmen ilyen "akciójelenetet" - semmi köríves rúgások, semmi suhogó öklök, semmi szétvetett lábú műesés, semmi utolsó pillanatban megkapaszkodás valami erre alkalmas peremben. Csak elkeseredett, test test elleni küzdelem, test és centrifugális erő elleni küzdelem, torkot markoló kezek, ordításra nyílt szájak, fröccsenő nyál- és izzadtságcseppek, tehetetlenül össze vissza csapódó testek. Rémísztő volt és torokszorító.
Nem sikerült nekik megmenekülni.
De legalább megpróbálták.
Azaz nekik nem sikerült megmenekülni, de az a gép volt az egyetlen ami nem épületbe, hanem egy szántóföldbe csapódott és így a gép utasain és személyzetén kívül más halálos áldozat nem volt.
A film egyébként meg fog bukni. Túl hosszú, nagyon kevés akció van benne és a plázákba nem az a közönség jár, amelyik egy tutyimutyi, székébe belehízott katonai összekötő szeméből kiolvassa nem csak azt, hogy most éppen be van tojva, hanem azt is, hogy amennyire örült annak idején ennek a jó kis nyugis állásnak, most annyira megbánta hogy elvállalta és lélekben már el is búcsúzott a bőséges nyugdíjtól és az azzal járó vidéki háztól meg horgászstégtől. Az inkább csúnyácska mint szép légikisasszonyon sem fogják észrevenni, hogy 20 év alatt annyira a vérébe ivódott a "keep smiling" szabálya hogy még akkor is -rutinszerűen és remegősen ugyan, de- mosolyogva nyugtatja az utasokat amikor ő már látta a halott pilótákat.
Aki viszont értékeli az ilyen apró színészi bravúrokból összerakott filmeket az ne hagyja ki a United 93-at.
Aki nem, az várjon még pár évet amikor majd tele lesznek a mozik könnyes-romantikus, szellőzőcsövekben mászkálós, félmeztelen bombanőt tűzből ölben kihozós filmekkel.
Dögfáradt vagyok. Nem is tudom miért, most viszonylag csend van körülöttem. Most. Viszonylag.
No mindegy, hétfő-keddre szabadságot vettem ki, muszáj leglaább néhány napot semmittennem.
Még tartozom a tegnapi United 93-mal.
Sejtettem, hogy nem lesz valami könnyű film, de ennyire szikár, sallangmentes történetmesélésre azért nem számítottam. Azt eddig is tudtam hogy ha valós történetet vagy életrajzot kell feldolgozni akkor az amerikaiak tudnak néha klisémentesek lenni (Good night, good luck!, Kinsey, ezek jó filmek ám!).
A United 93-tól távol tartottak minden olyasmit, amiről az ember azonnal felismer egy halivúdi filmet.
Nincsenek szép színészek, nincsenek látványos, pontosan kidolgozott akciójelenetek, nincsenek trükkök, még a hangeffektek is nagyon visszafogottak.
Vannak viszont nagyon jó színészek és egy egyszerű, érzelemmentes forgatókönyv ami elmeséli annak a másfél órának a történetét amit a 2001. szeptember 11-én eltérített negyedik repülőgép a levegőben töltött. Egyszerű, szépen filmezett képekben látjuk a gépeltérítésre készülő terroristákat. Nagyon jó a négy srác, különösen a finom vonású, ábrándos szemű Zahid. Őt inkább néznénk bölcsészhallgatónak vagy költőnek mint öngyilkos merénylőnek. A film első harmadának feszültségét ők határozzák meg; a beszállásra készülődő utasok és a repülőgép személyzetének megszokott, rutinná vált mozdulatait, semmitmondó kis párbeszédecskéit ellenpontozza a négy arab fiú visszafojtott, néma feszültsége. Lehet érezni, hogy nem csak félnek, de egymásban sem bíznak. Szemmel tartják, ellenőrzik egymást, nehogy valamelyikükön úrrá legyen a félelem és mégse akarjon meghalni.
A film megmutatja azt is, ami a merényletsorozat alatt a légi irányító tornyokban történt. Itt nagyon dokumentaristára vették a figurát - a kamera folyton mozog, kóvályog, ferde, olyan, mintha amatőr videófelvételekből vágták volna össze. Nem biztos hogy erre szükség volt, ugyanis a színészek nagyon hitelesek. Látszik rajtuk, hogy értik amit csinálnak, nem csak betanult szöveget mondanak, hanem pontosan tudják, miért kell egy gépnek süllyedni vagy irányt változtatni. Az már csak a film legvégén, a stáblistából derült ki, hogy mitől voltak ezek a jelenetek olyan hitelesek: az irányítótornyokban javarész azok a repülésirányítók szerepeltek (as himself), akik aznap szolgálatban voltak.
Aztán a gép, az utasok, a gépeltérítés, a pánik, ahogy ráébrednek a helyzetükre és összeszedik magukat, megpróbálnak tenni valamit. Teljesen hétköznapi, ráncos, pattanásos arcok, sírástól kivörösödött orrok, tokák, pocakok, nadrág korcából kicsúszott kockás ingek - mint a valóságban. Ha jól belegondolunk, törvényszerű volt ami bekövetkezett. Az utasok érzékelték a gépeltérítők páni félelmét, azt is megtudták közben, hogy nem sokkal előtte két utasgép becsapódott a WTC-be. Vagy bekötik magukat és megvárják amig őket is nekivezetik egy épületnek, vagy kihasználják a terroristák gyengeségét és megpróbálják visszavenni a gépet.
Megpróbálták.
Én nem láttam még filmen ilyen "akciójelenetet" - semmi köríves rúgások, semmi suhogó öklök, semmi szétvetett lábú műesés, semmi utolsó pillanatban megkapaszkodás valami erre alkalmas peremben. Csak elkeseredett, test test elleni küzdelem, test és centrifugális erő elleni küzdelem, torkot markoló kezek, ordításra nyílt szájak, fröccsenő nyál- és izzadtságcseppek, tehetetlenül össze vissza csapódó testek. Rémísztő volt és torokszorító.
Nem sikerült nekik megmenekülni.
De legalább megpróbálták.
Azaz nekik nem sikerült megmenekülni, de az a gép volt az egyetlen ami nem épületbe, hanem egy szántóföldbe csapódott és így a gép utasain és személyzetén kívül más halálos áldozat nem volt.
A film egyébként meg fog bukni. Túl hosszú, nagyon kevés akció van benne és a plázákba nem az a közönség jár, amelyik egy tutyimutyi, székébe belehízott katonai összekötő szeméből kiolvassa nem csak azt, hogy most éppen be van tojva, hanem azt is, hogy amennyire örült annak idején ennek a jó kis nyugis állásnak, most annyira megbánta hogy elvállalta és lélekben már el is búcsúzott a bőséges nyugdíjtól és az azzal járó vidéki háztól meg horgászstégtől. Az inkább csúnyácska mint szép légikisasszonyon sem fogják észrevenni, hogy 20 év alatt annyira a vérébe ivódott a "keep smiling" szabálya hogy még akkor is -rutinszerűen és remegősen ugyan, de- mosolyogva nyugtatja az utasokat amikor ő már látta a halott pilótákat.
Aki viszont értékeli az ilyen apró színészi bravúrokból összerakott filmeket az ne hagyja ki a United 93-at.
Aki nem, az várjon még pár évet amikor majd tele lesznek a mozik könnyes-romantikus, szellőzőcsövekben mászkálós, félmeztelen bombanőt tűzből ölben kihozós filmekkel.
0 Comments:
Megjegyzés küldése
<< Home