:-) Szépjóestét!
Olvasom az indexen, hogy a külügyminisztérium bocsánatot kért az oroszoktól, amiért megrongálódott a Szabadság téri szovjet hősi emlékmű.
Ha összeesküvés elméleteket akarnék gyártani, akkor azt modnanám, hogy akik hétfőn késő este elindultak Parlamenttől, azok elsősorban emiatt indultak el a Szabadásg térre, az MTV székházat már csak mellékesen ostromolták meg. Vagy még inkább, lökték oda koncnak a legharcedzettebb és legvérszomjasabb huligánoknak.
De inkább nem gyártanék összeesküvés elméleteket, legyen elég annyi, hogy az emlékmű megrongálódott.

Nem csoda, nagyon régóta szúrja már a szemét pár embernek és pár szervezetecskének.
Emlékezzünk vissza, évek óta vannak ott tüntetések, virrasztások, évek óta kordonnal van körbevéve.
Nagyon haragszanak rá azok, akik a II. világháború befejezésében csak azt látják, hogy a szovjet csapatok megszállták Magyarországot.
Ami lehet így is van.
Azt sem kétlem, hogy a szovjet köztársaságokból való kiskatonák zabráltak, raboltak és nőket erőszakoltak meg.
Már csak azért sem vonhatom kétségbe, mert az én anyukám is a világháborúban fogant, lányanya gyermeke, zabigyerek, ahogy akkoriban mondták, senki sem tudja ki az apja. Állami gondozásban nőtt fel ő is, nem tudta nagyanyámnak soha megbocsátani, szóval világosan látható, mennyire megnyomorodott az életük. Vagy az életünk, ezek a dolgok generációkon keresztül éreztetik hatásukat.
Ez hatvan éve volt.
Akik akkor meghaltak, azok halottak. Hősi halottak vagy sem, nem az én dolgom megítélni. A halott az halott, mindenhol és mindenkor áldozat.

Nekünk kétszázezer emberünk veszett oda a Don kanyarban. Hősi halottak, kétség sem fér hozzá. Ahhoz sem fér kétség, hogy áldozatok, egy rossz háború áldozatai.

A mi kétszázezrünk ott van eltemetve valahol, emlékművük van nekik is. Manapság má családtagok is ki tudnak menni egy szál virágot letenni, de olyan is volt már, hogy középiskolások keresték fel a katonasírokat, busszal, dolgozatot írtak a közben tanultakról.
A két állam között megállapodás van a katonasírok gondozásáról, ha a munkahelyemen lennék, ki tudnám keresni a jogtárból az ezt szabályozó rendeletet. Vagy törvényt, most meg nem mondom, milyen szintű a jogszabály.
Általában, minden kultúrállam között, akik valaha háborút viseltek egymással, megállapodás van arra, hogy a területükön lévő idegen katonasírokat gondozzák - tekintet nélkül arra, hogy a katonák honvédő háborúban estek-e el, vagy megszálló hadsereg tagjaként.
A mi kétszázezrünk bármennyire áldozat is, mégiscsak egy megszálló hadsereg tagja volt - mégsem lehet olyat hallani, hogy az emlékművüket megrongálják, festékkel öntik le, leverik róla a címert vagy a feliratokat.
Egy, az itteni rongálók által nálunk barbárabbnak tarott országban nem bántják a katonasírokat.
Akkor mi miért csinálunk ilyet?
Miért nem hagyjuk a holtakat nyugodni, miért nem tanulunk inkább tőlük? Történelmet, emberséget, hogy soha többé ne történhessen olyasmi, hogy katonáknak idegen földön kellessen meghalni?
Hol van itt a keresztényi szeretet, a megbocsátás? Miféle nemzeti büszkeség az, ami holtakat gyaláz meg?
Ezt a fenti két mondatot lehet nem kellett volna leírnom.
Nem rápirítani akarok az emlékhely-rongálókra, dehogy!
Egyszerűen csak nem értem, hogy miért nem tudjuk tiszteletben tartani a halottakat.
Ha másért nem, hát azért, hogy viszonzásként elvárhassuk, hogy ők meg a mi halottainkat tartsák tiszteletben.

(index fotó)