:-) Szépjóestét!
Délután öt felé gondoltam, szépülök egy órácskát. Most mit mondjak? Éjfél előtt ébredtem. Hihetetlenül jólesett :-)) Nehéz hét van mögöttem, kellett ez az átlustálkodott nap.
A "lustálkodás" idézőjelben értendő, délelőtt nagyot sétáltunk, megetettük a madarakat, piacon voltam, főztem is, hm, meg sem merem mondani mit; pacalpörköltet. Nagyon régen ettem. Kicsit csípős lett és zellert is túl sokat tettem bele, de attól még ehetősre sikerült. A zelleren nem kell meglepődni. Egyszer (van annak 20 éve is tán) Abádszalókon ettem egy pacalpörköltet és legnagyobb meglepetésemre ott a köretnek adott krumplit főzték zellerlevéllel együtt. Nagyon tetszett az illata, hát azóta dobok pár szeletke zellert a pacalhoz - semlegesíti a szagát. Túl gyakran nem eszem persze, jó ha három-négy évente egyszer.

Más:
Csütörtökön átbumliztam Kőbányára, mert a Pataky művház filmklubjában vetítették a Száll a kakukk fészkéret. Azóta keresem a filmet a mozikban mióta olvastam a könyvet.
Nem akarnék itt most vitát nyitni azon, hogy a könyv vagy a film a jobb, pláne nem azon, hogy ebben a konkrét esetben melyik alkotás tetszett jobban.
Itt ugyanis az a helyzet, hogy mindkét alkotás remekmű.
Még akkor is, ha a filmnek -bármiyl meglepő, de- nem sok köze van az eredeti regényhez.
Kesey -maga is indián származású lévén- Bromden, az indián szemszögéből mesélte el a történetet. Mint minden remekműnek, a Száll a kakukk-nak is rengeteg értelmezése van; a főnővér kezében lévő hatalom és a betegek elnyomása ebből csak az egyik. McMurphy élni vágyása és társai iránt érzett egyszerű szeretete, a kisstílű bűnözőben is élő emberség egy másik. Billy Bibit és az anyja viszonya (ami a színházi előadásban kapott hangsúlyt nyilván azért, mert ott a Billyt játszó színész volt a legtehetségesebb) lehet egy harmadik.
Abban azonban biztos vagyok, hogy Ken Kesey azért írta meg a regényét, mert az indiánról akart írni, az ő figuráján keresztül akarta felhívni a figyelmet Amerika egykori őslakosaira, akiket szándékosan nyomorban tartott a társadalom.
Ehhez képest a film alkotói McMurphyt tették meg főszereplőnek. Nem volt rossz döntés, a forgatókönyv hibátlan, a történet feszes, gömbölyű maradt így is. A színészek mindegyike hiteles, élő, eleven karaktert alakít, tényleg remekmű született a kamerák előtt. A történet is ugyanaz, csak egy másik szereplő szemszögéből mesélik el.
És ettől -hiába ugyanaz- mégis más.
A néző, aki több mint 30 évvel a bemutató után megnézi elégedett lehet mert egy nagyon jó filmet látott.
Én, aki ismerem az eredeti regényt még azt is mondhatom, hogy persze, Douglasék nyilván tisztességes jogdíjat fizettek az írónak, Forman remekművet rendezett belőle, a rengeteg begyűjtött filmes díj az iró Kesey nevét is világhírűvé tette, hát nincs ok panaszra.
Egyébként is, a világirodalom valamennyi remekműve előbb vagy utóbb az egyéb műfajban utazók "szabad prédájává" válik és minden jó drámából vagy regényből operák, verses elbeszélések, mjüzikelek, szobrok, filmek tömkelege születik. Ez történt a Száll a kakukk fészkére-vel is. Szerencsére értő kézzel nyúltak hozzá, a feldolgozás értéke hajszálra megegyezik az alapmű értékével.


Csak éppen valakinek mégis le kellene forgatni a Száll a kakukk fészkére-t úgy, ahogyan azt Ken Kesey elképzelte volna. Kétségtelen, nagyon nehéz lehet a történet kétharmadában süketnémát játszó Bromden történetét megfilmesíteni, de talán létezik olyan forgatókönyvíró és rendező, aki meg tudná csinálni.
Itt van egy remekmű, egy zseniális regény, aminek Milos Forman és Jack Nicholson kibontotta és feldolgozta egy rétegét. De csak egyet, csomó minden még benne maradt, elsősorban is a Bromden Főnök és az apja sorsa. Az apjáé, aki végül már oylan kicsi lett, hogy amikor a szájához emelte, nem ő szívott a pálinkásüvegből, hanem az belőle.