Akkor hálából(*) a ma kapott CD-jogtárért folytassuk kis operalexikonunkat a Nibelung gyűrűje tetralógia harmadik részével, a Siegfrieddel.
Az előző rész, A walkür ott maradt abba, hogy Wotan álmot bocsátott a kitagadott Brünnhildére és a sziklát, ahol a lányt hagyta tűzfallal vette körül. Wotan már tudta, hogy ő a gyűrűt soha vissza nem szerezheti, hát legalább át akarta menteni valaki másra, akit ő alkotott. Siegmund és Sieglinde vérfertőző szerelméből fogant Siegfried, őt szánta Wotan a gyűrű birotkosának és a világ urának. Siegfriedre, az unokájára azonban már nem tudott olyan befolyást gyakorolni mint annak idején Siegmundra, akart hát mellé valakit, akin keresztül irányíthatja. Ez a szerep várt Brünnhildére, a szép és okos valkürre. A lány lázadó szelleme, az, hogy szembe mert szállni az apja utasításával külön is alkalmassá tette arra, hogy egy félelmet nem ismerő hős oldalán új dinasztiát alapítson. Hát ezért kellett a valkürnek mély álomba merülni - valahogy csak ki kellett bekkelni az időt, amig Sieglinde magzata megszületik és felnő.
Wotan közben mély depresszióba süllyed és hát nyilván a Fricka által őrzött családi tűzhely sem volt elég vonzó, nem érezte már jól magát Walhallában. Vándorként járta hát a világot és közben azért próbált ezt-azt elrendezni az unokájának.
Sieglinde, szíve alatt egyetlen szerelmes éjszakájának gyümölcsével bemenekült a Rajna környéki erdőbe. Ebben az erdőben élt a sárkánnyá változott óriás, Fafner, itt őrízte a nibelungoktól elorzott aranyat és ami még ennél is fontosabb, a láthatlanná tévő ködsisakot és a gyűrűt. Mivel ez utóbbira fájt a foga a gyűrűt létrehozó Alberichnek és a ködsüveget megalkotó Mimenek is, hát ők is az erdőben rendezték be az életüket. A menekülő Sieglinde Mime kunyhójába tévedt, megszülte Siegfriedet és meg is halt azonnal. A szép, izmos kisgyereket Mime nevelgette - nem sok jóra. Igaziból semmire. Az volt a terve, hogy az erős és bátor fiú majd legyőzi Fafnert, elveszi tőle a gyűrűt és Mimének ajándékozza.
Itt kezdődik tehát a harmadik rész, azaz a második este, a Siegfried.
I. felvonás
Mime kunyhójában . Aörpe éppen próbálja összeforrasztani Nothungot, Siegmund kettétörött kardját. Az istennek sem sikerül, az acél meg van átkozva és csak az forraszthatja újra össze, aki a félelmet nem ismeri. Márpedig Mime ismeri, nagyon is jól ismeri, az ő keze alatt soha nem lesz eggyé a kettétörött kard.
Egy félszemű vándor lép a kunyhóba. Mime nem ismeri meg Wotant, a főistent, de rossz sejtései vannak. Ellenszevük buta kis játékba sodorja őket; találós kérdéseket tesznek fel egymásnak, aki nem tud válaszolni, az a fejével fizet. A főisten persze még akkor is főisten, ha időközben kissé züllésnek indult, úgyhogy a játékot Wotan nyeri. Persze nem öli meg Mimét, még nem, még szüksége van rá. A rettegő törpe azonban rájön, hogy nem sok választása van, lépnie kell és minél hamarabb megszerezni a gyűrűt.
A harmdik kérdés abból a bizonyos 1976-os bayreuthi produkcióból amiről már annyit áradoztam itt. A vándorló Wotant Donald McIntyre, Mimét Heinz Zednik énekli. A kérdés az, hogy kik élnek az égben, a felhők felett. Érdemes figyelni, ahogy Wotan válaszakor a zenében megjelenik a Walhalla témája. Egyetlen szót sem kell érteni a szövegből, a zene mindent elmond. És a végén, az utolsó pár másodpercben Mime zavarodottságát érzékelteti az a kis dallam, amit legutóbb a Rajna kincsében hallottunk, amikor Wotan és Loge leszállt Nibelunghonba. Akkor hallottuk csilingelni a törpék kalapácsait. Most ugyanez a dallam tér vissza csak más ritmusban és más hangszereken, megrémülve, összezavarodva. Pierre Boulez vezényel.
összehasonlításképpen itt van ugyanaz a részlet egy másik előadásból, a Metropolitanból. James Morris sem rossz Wotan, de McIntyre nekem valahogy jobban hozza a szangvinikus természetű, depreszió felé csúszó, kiégett figurát. Morris még akkor is istent énekel, amikor már régen nem is akar az lenni.
A jókedvű Siegfried érkezik, egy medvét hoz magával. Nagyon útálja a nevelőapját, undorodik tőle, megveti, büszke és vad fiú, bivalyerős. A medvét is puszta kézzel vezetgeti és halálra rémíszti vele a nyomorult törpét. Az próbálna neki hízelegni, de Siegfried lelkére nem tud hatni. A fiú valami egész másra vágyik. A szexuális felvilágosítás akkori szinvonalának megfelelően kölykeit szoptató nőstény rókáról beszél, akinek a párja enni hoz. Meg kismadarakról, a nőstény ül a tojásokon, a hím meg hordja az eleséget. Nem érti, hogy ha minden állatnak van párja, akkor ő miért nem ismer egyetlen nőt sem, miért nincs anyja se. Mime eleinte hadovázik, de aztán Siegfried vasmarka csak kiszorítja belőle a lényeget; anyját Sieglindének hívták és belehalt az ő születésébe. A kamasz fiú meg is szeppen kissé, hogy hát ha a nők belehalnak a szülésbe, akkor nem szabad nekik szülni. A kis elérzékenyülés után tovább veszekszenek, a fiú megint összetöri a kardot. Elege van mindenből és undorodik. Elhatározza, hogy maga veszi kézbe a sorsát és egybe kovácsolja apja örökét, aztán itthagyja ezt az erdőt, ezt a rozoga kunyhót, ezt az egész kócerájt és új helyet keres magának. Olyan helyet, ahol fény van és nők vannak. Mime közben ügyesen terelgeti a fiú gondolatait és megígéri neki, hogy ha sikerül a kardot összekovácsolnia, akkor megtanítja félni. Merthogy olyannak, aki a félelmet nem ismeri, nem is érdemes útra kelni, azzal semmi érdekes nem fog történni. Siegfried dolgozni kezd, Mime pedig ráébred, hogy ha Siegfried meg is szerzi a gyűrűt, soha nem fogja nekiadni. Ha nem adja hát nem adja, majd akkor elveszi tőle. Ugyanannál a tűznél, amelynél Siegfried a kard vasát olvasztja, Mime mérges füvekből levest főz. Siegfried sikeres, a Nothung kiállja a próbát; a fiú kettévágja vele az üllőt, amin kovácsolta.
Legyen itt a finálé ugyanabból a produkcióból. Siegfriedrt Manfred Yung, Mimét Heinz Zednik énekli. Különösen őt érdemes figyelni. Talán az egyik legnehezebb egy operaénekesnek szánalmas figurát és intrikust énekelni. Zednik egy zseni. Ami Siegfriedet illeti, nos, én teljesen odavagyok attól a nyers erőtől ami ebből a jelenetből árad. Ezt a részt egyébként Molnár András is fantasztikusan szokta énekelni.
II. felvonás
Az erdőben, Fafner barlangjánál vagyunk. A kifosztott Alberich el sem mozdul a barlang bejárata mellől, lesi a kedvező pillanatot, amikor visszaszerezhetné a gyűrűt. A vándorló Wotan majdnem keresztül esik rajta. Ráijeszt Alberichre, hogy jön már a félelmet nem ismerő hős és megkaparintja előle a gyűrűt. Egy próbát megérne felébreszteni Fafnert, hátha az információért cserébe magától is odaadja a gyűrűt. Alberich tesz is egy gyenge kísérletet, de Fafner sem bolond, esze ágában sincs odaadni a gyűrűt. Wotannak tulajdonképpen minden mindegy, csak egy kicsit élvezni akarta Alberich félelmét. Nem is időzik, megy tovább, otthagyja az örködő Alberichet.
A Nothung erejétől megmámorosodott Siegfried Mime vezetésével nekivág az erdőnek. A törpe egyenesen a sárkány barlangjához vezeti azzal, hogy ha valahol, hát ott biztos megtanul majd félni. Siegfried már nagyon útálja a folyton körötte sertepertélő törpét, elhajtja a fenébe. Heverészik, nézelődik az erdőben, unalmában a madarak énekét akarja utánozni.
Manfred Yung, természetesen Bayreuthban.
És még egyszer az erdő zenéje, ezúttal zenekari feldolgozásban: Arturo Toscanini vezényli az NBC Szimfonikus Zenekarát New York-ban, 1948-ban. Nagyon tessenek figyelni a madárdalt utánzó fuvolára, ennek a témának még nagy szerepe lesz a történet folytatásában. Arra nem hívom fel a figyelmet, hogy lehet hallani, amikor a víg kedélyű, könnyű léptű Siegfried belép az erdőbe. Látni még nem látjuk, de halljuk a kürtjét. Olyan finomságokról sem szólok, hogy van egy pillanat amikor a sárkány megmozdul a barlangban és a rémülettől megdermed az erdő és minden, ami benne él.
A sikertelen próbálkozás nem hangolja le hősünket, nem az a fajta, aki feladja. Ha furulyázni nem is tud, de kürtölni igen. előkapja hát a kürtjét és.....
Volt már itt ez a részlet, mert imádom, imádom! Annamia Erikkson svéd kürtös zseni fújja Siegfried témáját - a szinpadon általában a függöny mögött, hátul. Remélem, hogy ezzel a videóval azoknak a férfiolvasóimnak is örömöt szerzek, akik nem szeretik a klasszikus zenét. Sőt, szerintem még azoknak is tetszeni fog, akik utálják Wagnert.
Erre persze a sárkány is felébred, rövid küzdelem után Siegfried meg is öli. A haldokló Fafner még megátkozza gyilkosát. Illetve hát megjósolja neki a szörnyű véget, de szerintem inkább átok az és nem jóslat. A kifröccsenő sárkányvér égeti Siegfried ujját, az ajkához kapja. Ahogy a sárkány vérét megízleli csoda történik és érteni kezdi a madarak énekét. Arról dalol a madárka, hogy a barlangban csodatévő sisak és gyűrű van, azt Siegfriednek meg kéne szerezni. A fiú hallgat a kismadárra és visszamegy a barlangba.
Közben a bejáratnál összefut a két ellenséggé vált testvér, Mime és Alberich. Parázs kis veszekedés robban ki közöttük, csak a visszatérő Siegfied lépteinek zajára rebbennek szét. Mime kínálgatja Siegfriednek a mérget, de az nem szomjas. Ráadásul a madárka el s énekli neki, hogy mit forral a gonosz törpe. Siegfried, akinek a hócipője már amúgy is tele van a nevelőapjával nem is teketóriázik sokat - önvédelemből ledöfi Mimét. Szabad az útja, nem köti többé semmi, az bántja csak, hogy félni még mindig nem tanult meg. A madárka hangja zavarja meg töprengését; egy szép, alvó leányról énekel, akit csak az ébreszthet fel, ki a félelmet nem ismeri.
Hősünknek nincs is más dolga, mint összekapni kincseit; ujjára húzza a gyűrűt, övébe gyűri a ködsüveget, jól megmarkolja a kardját és elindul a madárka után.
III. felvonás
Wotan régi szeretőjét, a valkürök anyját, Erdát készül meglátogatni. Érdekes módon Erda, a Föld istennője és a mindent tudás anyja az első részben, a Rajna kincsében még Wotan egyenrangú partnere volt, viszonyuk azonban az utóbbi időkben meglehetősen kihült. Nyilván nem tesz jót egy nő tekintélyének, ha 9 gyereket szül más férjének. Kelletlenül enged Wotan hívó szavának és nem is nagyon tárgyal vele, Brünnhildéhez utasítja mondván, hogy a lány mára már többet tud még nála, a mindent tudás anyjánál is. Wotan megszégyenülten vallja be, hogy Brünnhilde nem él többé az istenek között. Erda ott akarja hagyni, de Wotan még erőszakoskodik vele kicsit. Aztán megunja ezt is, úgysem akar már tőle semmit, csak a büszkesége nem viselte el, hogy a nő szakítson.
James Morris ébresztgeti az Erdát éneklő Birgitta Svendent. James Levine vezényel.
Siegfried érkezik, idáig követte az előtte röpködő madárkát. Wotan, bár a gyűrűt neki szánja, egy hirtelen ötlettől vezérelve mégis útját állja. A fiatalember meglehetősen agresszív kismalac, nem nagyon tűri az ilyesmit. Wotannak sem kell némi hangulatváltozásért és dührohamért a szomszédba mennie, szóval pár mondat után egymásnak esnek.
A fiatal erő győz, Nothung kettévágja a főisten világot összetartó, szerződésekkel telerótt lándzsáját. Wotan visszavonul, többé nem is látjuk.
Szabad az út Brünnhilde sziklája felé.
A félelmet tényleg nem ismerő Siegfried baj nélkül áthatol a lángfalon és elbűvölten áll meg az alvó lány mellett. Életében először tapasztalja, hogy torkában dobog a szive, most először érzi szájában a félelem ízét. Feltöri az alvó valkür páncélját és mivel az még mindig nem mozdul, félénken megcsókolja. Brünnhilde felébred, boldogan rácsodálkozik a fényre. Itt jön még egy kis húzd-meg-ereszt-meg játék a két fiatal között, mert azért ne feledjük, hogy Siegfried életében először lát nőt, tiszteletről, udvariasságról, gyöngédségről fogalma sincs. Brünnhilde pedig hiába vívott száz csatát, a valkűrként félig isten és teljesen szüz volt. Aztán Siegfried mégiscsak kapiskálni kezd valamit, gyöngédebb húrokat pendít meg és célt is ér; a lány boldogan omlik a karjába.
Ez a ropogósan friss felvétel idén, június 2-án, Berlinben készült. Elizabeth Connell és Stephen Gould énekli a Siegfried szerelmi kettősét. Marek Janowski vezényel. Az, hogy koncertfelvétel, semmit nem von le az értékéből. Ez a jelenet a szinpadon több mint 20 perc, hát nem sok izgalmasat tudnak kitalálni rá a rendezők. Így legalább észre lehet venni olyan csodákat, mint a Siegfriednél visszatérő madárka dallam vagy a kettejük diadalmas szerelmi témája.
folyt.köv.
-------------------------------------
(*)hazudok persze, mert nem hálából csinálom, hanem azért, mert ma nagyon elfáradtam és ez a fajta írás és gyűjtögetés, válogatás, zenehallgatás pihentet a legjobban.
Nem is tudom; miért nem inkább Wagnerről írok én dilomamunkát? Azt hiszem, nem a megfelelő főiskolára jelentkeztem.
Az előző rész, A walkür ott maradt abba, hogy Wotan álmot bocsátott a kitagadott Brünnhildére és a sziklát, ahol a lányt hagyta tűzfallal vette körül. Wotan már tudta, hogy ő a gyűrűt soha vissza nem szerezheti, hát legalább át akarta menteni valaki másra, akit ő alkotott. Siegmund és Sieglinde vérfertőző szerelméből fogant Siegfried, őt szánta Wotan a gyűrű birotkosának és a világ urának. Siegfriedre, az unokájára azonban már nem tudott olyan befolyást gyakorolni mint annak idején Siegmundra, akart hát mellé valakit, akin keresztül irányíthatja. Ez a szerep várt Brünnhildére, a szép és okos valkürre. A lány lázadó szelleme, az, hogy szembe mert szállni az apja utasításával külön is alkalmassá tette arra, hogy egy félelmet nem ismerő hős oldalán új dinasztiát alapítson. Hát ezért kellett a valkürnek mély álomba merülni - valahogy csak ki kellett bekkelni az időt, amig Sieglinde magzata megszületik és felnő.
Wotan közben mély depresszióba süllyed és hát nyilván a Fricka által őrzött családi tűzhely sem volt elég vonzó, nem érezte már jól magát Walhallában. Vándorként járta hát a világot és közben azért próbált ezt-azt elrendezni az unokájának.
Sieglinde, szíve alatt egyetlen szerelmes éjszakájának gyümölcsével bemenekült a Rajna környéki erdőbe. Ebben az erdőben élt a sárkánnyá változott óriás, Fafner, itt őrízte a nibelungoktól elorzott aranyat és ami még ennél is fontosabb, a láthatlanná tévő ködsisakot és a gyűrűt. Mivel ez utóbbira fájt a foga a gyűrűt létrehozó Alberichnek és a ködsüveget megalkotó Mimenek is, hát ők is az erdőben rendezték be az életüket. A menekülő Sieglinde Mime kunyhójába tévedt, megszülte Siegfriedet és meg is halt azonnal. A szép, izmos kisgyereket Mime nevelgette - nem sok jóra. Igaziból semmire. Az volt a terve, hogy az erős és bátor fiú majd legyőzi Fafnert, elveszi tőle a gyűrűt és Mimének ajándékozza.
Itt kezdődik tehát a harmadik rész, azaz a második este, a Siegfried.
I. felvonás
Mime kunyhójában . Aörpe éppen próbálja összeforrasztani Nothungot, Siegmund kettétörött kardját. Az istennek sem sikerül, az acél meg van átkozva és csak az forraszthatja újra össze, aki a félelmet nem ismeri. Márpedig Mime ismeri, nagyon is jól ismeri, az ő keze alatt soha nem lesz eggyé a kettétörött kard.
Egy félszemű vándor lép a kunyhóba. Mime nem ismeri meg Wotant, a főistent, de rossz sejtései vannak. Ellenszevük buta kis játékba sodorja őket; találós kérdéseket tesznek fel egymásnak, aki nem tud válaszolni, az a fejével fizet. A főisten persze még akkor is főisten, ha időközben kissé züllésnek indult, úgyhogy a játékot Wotan nyeri. Persze nem öli meg Mimét, még nem, még szüksége van rá. A rettegő törpe azonban rájön, hogy nem sok választása van, lépnie kell és minél hamarabb megszerezni a gyűrűt.
A harmdik kérdés abból a bizonyos 1976-os bayreuthi produkcióból amiről már annyit áradoztam itt. A vándorló Wotant Donald McIntyre, Mimét Heinz Zednik énekli. A kérdés az, hogy kik élnek az égben, a felhők felett. Érdemes figyelni, ahogy Wotan válaszakor a zenében megjelenik a Walhalla témája. Egyetlen szót sem kell érteni a szövegből, a zene mindent elmond. És a végén, az utolsó pár másodpercben Mime zavarodottságát érzékelteti az a kis dallam, amit legutóbb a Rajna kincsében hallottunk, amikor Wotan és Loge leszállt Nibelunghonba. Akkor hallottuk csilingelni a törpék kalapácsait. Most ugyanez a dallam tér vissza csak más ritmusban és más hangszereken, megrémülve, összezavarodva. Pierre Boulez vezényel.
összehasonlításképpen itt van ugyanaz a részlet egy másik előadásból, a Metropolitanból. James Morris sem rossz Wotan, de McIntyre nekem valahogy jobban hozza a szangvinikus természetű, depreszió felé csúszó, kiégett figurát. Morris még akkor is istent énekel, amikor már régen nem is akar az lenni.
A jókedvű Siegfried érkezik, egy medvét hoz magával. Nagyon útálja a nevelőapját, undorodik tőle, megveti, büszke és vad fiú, bivalyerős. A medvét is puszta kézzel vezetgeti és halálra rémíszti vele a nyomorult törpét. Az próbálna neki hízelegni, de Siegfried lelkére nem tud hatni. A fiú valami egész másra vágyik. A szexuális felvilágosítás akkori szinvonalának megfelelően kölykeit szoptató nőstény rókáról beszél, akinek a párja enni hoz. Meg kismadarakról, a nőstény ül a tojásokon, a hím meg hordja az eleséget. Nem érti, hogy ha minden állatnak van párja, akkor ő miért nem ismer egyetlen nőt sem, miért nincs anyja se. Mime eleinte hadovázik, de aztán Siegfried vasmarka csak kiszorítja belőle a lényeget; anyját Sieglindének hívták és belehalt az ő születésébe. A kamasz fiú meg is szeppen kissé, hogy hát ha a nők belehalnak a szülésbe, akkor nem szabad nekik szülni. A kis elérzékenyülés után tovább veszekszenek, a fiú megint összetöri a kardot. Elege van mindenből és undorodik. Elhatározza, hogy maga veszi kézbe a sorsát és egybe kovácsolja apja örökét, aztán itthagyja ezt az erdőt, ezt a rozoga kunyhót, ezt az egész kócerájt és új helyet keres magának. Olyan helyet, ahol fény van és nők vannak. Mime közben ügyesen terelgeti a fiú gondolatait és megígéri neki, hogy ha sikerül a kardot összekovácsolnia, akkor megtanítja félni. Merthogy olyannak, aki a félelmet nem ismeri, nem is érdemes útra kelni, azzal semmi érdekes nem fog történni. Siegfried dolgozni kezd, Mime pedig ráébred, hogy ha Siegfried meg is szerzi a gyűrűt, soha nem fogja nekiadni. Ha nem adja hát nem adja, majd akkor elveszi tőle. Ugyanannál a tűznél, amelynél Siegfried a kard vasát olvasztja, Mime mérges füvekből levest főz. Siegfried sikeres, a Nothung kiállja a próbát; a fiú kettévágja vele az üllőt, amin kovácsolta.
Legyen itt a finálé ugyanabból a produkcióból. Siegfriedrt Manfred Yung, Mimét Heinz Zednik énekli. Különösen őt érdemes figyelni. Talán az egyik legnehezebb egy operaénekesnek szánalmas figurát és intrikust énekelni. Zednik egy zseni. Ami Siegfriedet illeti, nos, én teljesen odavagyok attól a nyers erőtől ami ebből a jelenetből árad. Ezt a részt egyébként Molnár András is fantasztikusan szokta énekelni.
II. felvonás
Az erdőben, Fafner barlangjánál vagyunk. A kifosztott Alberich el sem mozdul a barlang bejárata mellől, lesi a kedvező pillanatot, amikor visszaszerezhetné a gyűrűt. A vándorló Wotan majdnem keresztül esik rajta. Ráijeszt Alberichre, hogy jön már a félelmet nem ismerő hős és megkaparintja előle a gyűrűt. Egy próbát megérne felébreszteni Fafnert, hátha az információért cserébe magától is odaadja a gyűrűt. Alberich tesz is egy gyenge kísérletet, de Fafner sem bolond, esze ágában sincs odaadni a gyűrűt. Wotannak tulajdonképpen minden mindegy, csak egy kicsit élvezni akarta Alberich félelmét. Nem is időzik, megy tovább, otthagyja az örködő Alberichet.
A Nothung erejétől megmámorosodott Siegfried Mime vezetésével nekivág az erdőnek. A törpe egyenesen a sárkány barlangjához vezeti azzal, hogy ha valahol, hát ott biztos megtanul majd félni. Siegfried már nagyon útálja a folyton körötte sertepertélő törpét, elhajtja a fenébe. Heverészik, nézelődik az erdőben, unalmában a madarak énekét akarja utánozni.
Manfred Yung, természetesen Bayreuthban.
És még egyszer az erdő zenéje, ezúttal zenekari feldolgozásban: Arturo Toscanini vezényli az NBC Szimfonikus Zenekarát New York-ban, 1948-ban. Nagyon tessenek figyelni a madárdalt utánzó fuvolára, ennek a témának még nagy szerepe lesz a történet folytatásában. Arra nem hívom fel a figyelmet, hogy lehet hallani, amikor a víg kedélyű, könnyű léptű Siegfried belép az erdőbe. Látni még nem látjuk, de halljuk a kürtjét. Olyan finomságokról sem szólok, hogy van egy pillanat amikor a sárkány megmozdul a barlangban és a rémülettől megdermed az erdő és minden, ami benne él.
A sikertelen próbálkozás nem hangolja le hősünket, nem az a fajta, aki feladja. Ha furulyázni nem is tud, de kürtölni igen. előkapja hát a kürtjét és.....
Volt már itt ez a részlet, mert imádom, imádom! Annamia Erikkson svéd kürtös zseni fújja Siegfried témáját - a szinpadon általában a függöny mögött, hátul. Remélem, hogy ezzel a videóval azoknak a férfiolvasóimnak is örömöt szerzek, akik nem szeretik a klasszikus zenét. Sőt, szerintem még azoknak is tetszeni fog, akik utálják Wagnert.
Erre persze a sárkány is felébred, rövid küzdelem után Siegfried meg is öli. A haldokló Fafner még megátkozza gyilkosát. Illetve hát megjósolja neki a szörnyű véget, de szerintem inkább átok az és nem jóslat. A kifröccsenő sárkányvér égeti Siegfried ujját, az ajkához kapja. Ahogy a sárkány vérét megízleli csoda történik és érteni kezdi a madarak énekét. Arról dalol a madárka, hogy a barlangban csodatévő sisak és gyűrű van, azt Siegfriednek meg kéne szerezni. A fiú hallgat a kismadárra és visszamegy a barlangba.
Közben a bejáratnál összefut a két ellenséggé vált testvér, Mime és Alberich. Parázs kis veszekedés robban ki közöttük, csak a visszatérő Siegfied lépteinek zajára rebbennek szét. Mime kínálgatja Siegfriednek a mérget, de az nem szomjas. Ráadásul a madárka el s énekli neki, hogy mit forral a gonosz törpe. Siegfried, akinek a hócipője már amúgy is tele van a nevelőapjával nem is teketóriázik sokat - önvédelemből ledöfi Mimét. Szabad az útja, nem köti többé semmi, az bántja csak, hogy félni még mindig nem tanult meg. A madárka hangja zavarja meg töprengését; egy szép, alvó leányról énekel, akit csak az ébreszthet fel, ki a félelmet nem ismeri.
Hősünknek nincs is más dolga, mint összekapni kincseit; ujjára húzza a gyűrűt, övébe gyűri a ködsüveget, jól megmarkolja a kardját és elindul a madárka után.
III. felvonás
Wotan régi szeretőjét, a valkürök anyját, Erdát készül meglátogatni. Érdekes módon Erda, a Föld istennője és a mindent tudás anyja az első részben, a Rajna kincsében még Wotan egyenrangú partnere volt, viszonyuk azonban az utóbbi időkben meglehetősen kihült. Nyilván nem tesz jót egy nő tekintélyének, ha 9 gyereket szül más férjének. Kelletlenül enged Wotan hívó szavának és nem is nagyon tárgyal vele, Brünnhildéhez utasítja mondván, hogy a lány mára már többet tud még nála, a mindent tudás anyjánál is. Wotan megszégyenülten vallja be, hogy Brünnhilde nem él többé az istenek között. Erda ott akarja hagyni, de Wotan még erőszakoskodik vele kicsit. Aztán megunja ezt is, úgysem akar már tőle semmit, csak a büszkesége nem viselte el, hogy a nő szakítson.
James Morris ébresztgeti az Erdát éneklő Birgitta Svendent. James Levine vezényel.
Siegfried érkezik, idáig követte az előtte röpködő madárkát. Wotan, bár a gyűrűt neki szánja, egy hirtelen ötlettől vezérelve mégis útját állja. A fiatalember meglehetősen agresszív kismalac, nem nagyon tűri az ilyesmit. Wotannak sem kell némi hangulatváltozásért és dührohamért a szomszédba mennie, szóval pár mondat után egymásnak esnek.
A fiatal erő győz, Nothung kettévágja a főisten világot összetartó, szerződésekkel telerótt lándzsáját. Wotan visszavonul, többé nem is látjuk.
Szabad az út Brünnhilde sziklája felé.
A félelmet tényleg nem ismerő Siegfried baj nélkül áthatol a lángfalon és elbűvölten áll meg az alvó lány mellett. Életében először tapasztalja, hogy torkában dobog a szive, most először érzi szájában a félelem ízét. Feltöri az alvó valkür páncélját és mivel az még mindig nem mozdul, félénken megcsókolja. Brünnhilde felébred, boldogan rácsodálkozik a fényre. Itt jön még egy kis húzd-meg-ereszt-meg játék a két fiatal között, mert azért ne feledjük, hogy Siegfried életében először lát nőt, tiszteletről, udvariasságról, gyöngédségről fogalma sincs. Brünnhilde pedig hiába vívott száz csatát, a valkűrként félig isten és teljesen szüz volt. Aztán Siegfried mégiscsak kapiskálni kezd valamit, gyöngédebb húrokat pendít meg és célt is ér; a lány boldogan omlik a karjába.
Ez a ropogósan friss felvétel idén, június 2-án, Berlinben készült. Elizabeth Connell és Stephen Gould énekli a Siegfried szerelmi kettősét. Marek Janowski vezényel. Az, hogy koncertfelvétel, semmit nem von le az értékéből. Ez a jelenet a szinpadon több mint 20 perc, hát nem sok izgalmasat tudnak kitalálni rá a rendezők. Így legalább észre lehet venni olyan csodákat, mint a Siegfriednél visszatérő madárka dallam vagy a kettejük diadalmas szerelmi témája.
folyt.köv.
-------------------------------------
(*)hazudok persze, mert nem hálából csinálom, hanem azért, mert ma nagyon elfáradtam és ez a fajta írás és gyűjtögetés, válogatás, zenehallgatás pihentet a legjobban.
Nem is tudom; miért nem inkább Wagnerről írok én dilomamunkát? Azt hiszem, nem a megfelelő főiskolára jelentkeztem.
0 Comments:
Megjegyzés küldése
<< Home