Hihetetlenül gyönyörű napunk van!
A nap hetvenhétágra süt, felragyogtatja a szineket. A nyárfák már teljesen aranysárgák, a vadszőlők mélyvörösek, a fűzfákon imitt-amott még van egy kis ezüst, de már ők is okkeresednek. Ma még a Duna is kék volt, igazi mélykék, ami azért -sajnos- ritkaság. A vadkacsák is felvették a téli ruhájukat, a hímek feje sötétzöld vagy lila, mind gyönyörű. A fűzfák kérgein kezd pörsenni a téli fülőkék narancssárgája, van, amelyiknek már kalapja is nőtt. Azt fogok ebédelni, vegyes gombalevest fülőkéből, gyapjas tintagombából és laskagombából. Kicsit borult a hétvégére tervezett étlap, de csak nem hagyhatom szegény gombákat, hogy magukban sirdogáljanak, mert senki se méltatja őket figyelemre, hát nem?
Ilyenkor még az avar illata is kellemes, nem a rothadást, sokkal inkább valamiféle bágyadt pihenni vágyást lehel fel, amikor az ember bokáig belegázol. Kicsit fülledt, testmeleg kipárolgás ez, olyan mint a hajnali ágy szaga, hívogató, jó lenne belé visszafeküdni.
Szóval szép nap ez a mai, nem hogy az elmúlás és a gyász, de sokkal inkább az életöröm jut az eszembe. A rádióban most ért véget Eszterházy Pál Harmonia Celestis-e. Szép, meditatív barokk zene, éteri dallamokkal, karcsú, égig szárnyaló szoprán szólókkal. Hát erről sem pont az elmúlás jutott az eszembe, sokkal inkább a megnyugvás és a belső béke.

Azért legyen itt egy részlet Verdi Requiemjéből. Luciano Pavarotti és Nicolai Ghiaurov énekel, Claudio Abbado vezényel. A felvétel pont negyven éve, 1967-ben készült.