Jenúfa, az opera noir

Ritkán lehet Pesten ilyen operát látni, mint a Jenúfa, ahol szinte minden klappol; a zenekar, az énekesek, a rendezés, a táncbetét, szinte minden a darabot szolgálja.
Életemben először láttam a Jenúfát, hallani már hallottam, egy rádióközvetítésen. Mivel csehül éneklik, nem sokat mondott, de a zenéből már akkor is éreztem, hogy egy nagyon zaklatott, zavaros, sötét darab lehet.
Nos, a mi operaházi Jenúfánk még annál is drámaibb. A történetet most nem mesélném el, aki akarja, elolvashatja itt. A sztori egyébként akármelyik bulvárújságban vagy szappanopera forgatókönyveként is megállná a helyét, "Jégbe fagyott csecsemőt találtak!", vagy "Ördög lakozik a tiszteletre méltó Sekrestyésné lelkében!" és hasonló szalagcímekkel elég jó eladást és nézettséget produkálhatnának. Kár, hogy az Operaház nem folyamodik hasonló eszközökhöz, a darab negyed házzal megy. Nem érdemli pedig, mert egy remekműről van szó. A bulvársztorit a zenei megvalósítás emeli ki a tucatdarabok közül. Janacek zaklatott, néha a beletörődés, néha a megbocsátás felé elsimuló dallamai egészen különleges zenei és drámai élménnyé teszik a Jenúfát.
A népszerűtlenség oka valószínűleg az, hogy a darabban egyetlen egészséges lelkületű szereplő sincs. Nno, talán a III. felvonásban feltűnő Karolka a kivétel. Ő az egyetlen, aki sedre, fülig szerelmes kis kamaszlányból egy pillanat alatt érett, helyesen dönteni képes nővé válik. De rajta kívül egyetlen szereplő sincs, akivel ha azonosulni nem is, de legalább szimpatizálni tudna a néző.
A Sekrestyésné ugye egy szívtelen, önző dög, akinek fontosabb a szomszédok véleménye, mint a lánya boldogsága. Jenúfa szegény semmiről sem tehet, de ő meg iszonyú gyenge, befolyásolható jellem. Ami mondjuk abban a történelmi környezetben (a XX. század legeleje) érthető, ez már csak nekünk furcsa, hogy egy nőnek ennyire ne legyen önálló elképzelése az életéről. A két férfi főszereplő is, hát, mit ne mondjak, ha ők ketten lennének a Földön elérhető egyetlen férfiak, én biztos szűzen halnék meg. Steva ugye felelőtlen, züllésre hajlamos. Laca meg ... hát igen. Jenúfa meg tud neki bocsátani, de azért bennem csak ott van a kérdőjel, hogy aki képes a szeretett nő arcát bicskával összevagdosni, csak azért, hogy így elcsúfitva majd más férfiaknak nem kell, szóval hogy az ilyen férfi normális-e. Megbocsátani meg lehet persze neki, de összekötni vele az életünk, hát, én azért senkinek sem javasolnám.
Kedvenc figurám a lepcses szájú bíróné, aki mindig megmondja a tutit. Az ilyen vén banyákat kéne légypapírra ragasztani és hagyni lógva szomjan halni.
Szóval igazi, éjsötét zenedrámát hallhat az, aki elmegy a hátralevő három előadás valamelyikére. Nyugodtan tessenek olcsó, III. emeleti jegyeket venni, mert olyan kevés a néző, hogy az erkélyt ki sem nyitják - akinek oda szól a jegye, egyenesen a földszintre vezetik.

A darab nagyon jól van megrendezve, a díszlet és a szereplők mozgatása szinte tökéletesen visszaadja a hangulatot. Ráadásul az Operaház mostani repertoárjában ez az egyetlen darab, amiben a táncbetét szerves része a cselekménynek, nem lógnak ki a spiccelve "néptáncoló" balettművészek a cselekményből. Nagy gratuláció a rendezőnek és a koreográfusnak, amiért a két nehezen elegyedő műfajt ezúttal sikerült szerves egységgé összedolgozniuk.
Pár apró kifogásom lenne csak. Olyasmi például, hogy a mosóteknőből aligha szoktunk vasalt, élire hajtogatott pelenkákat teregetni. Pláne nem úgy, hogy előbb a hónunk alá csapjuk, aztán onnan egyenként előszedegetjük. Így elsőre azt sem értem, hogy miután a Sekrestyésné és a Bíróné kellően vitriolos hangnemben megvitatta, hogy egy menyasszonynak illik-e pántlika és koszorú nélkül férjhez menni, akkor a hétköznapi ruhában megtörtént esküvő után behoznak egy díszes fehér ruhát és Jenúfa átöltözik menyasszonynak. Aztán lehet, hogy csak nekem maradt ki valami, majd pénteken kiderül. Az is furcsa, hogy a vendégségre terített hatalmas lakodalmas asztal végén három férfiember falatozik. Dunsztom sincs, hogy ők mit keresnek ott, miért esznek előre. Ezek mondjuk apróságok, és lehet hogy másodjára már tisztázódik bennem, hogy mi miért történik.
Egy valami azért van, ami nagyon zavart; mégpedig a Sekrestyésné sminkje. Az stimmel, hogy a jómódú, vidéki özvegyasszony a falu elitjéhez tartozik, de Temesi Mária erősen festett, feltűnően pirosított arca és csillogó fülbevalója inkább illik egy nagyvárosi dámához, mint egy falusi özvegyasszonyhoz. Hiába a fekete ruha, az az arcfestés teljesen agyoncsapja a karaktert. Különösen a III. felvonásban, hisz addigra az asszonyt már félőrültté tette a lelkiismeretfurdalás.
A zenei megvalósításról így elsőre nem is tudok nyilatkozni, annyira érdekes és újszerű a zene. Aki így elsőre nagyon tetszett, az a címszerepet éneklő Bátori Éva. Hangilag tökéletesen ábrázolta a bajba került fiatal lány lelkiállapotát. A másik, aki tetszett, az Kiss B. Attila Steva-ja. Hálás szerep az iszákos, felelőtlen férfit játszani, Kiss B. egész figyelemre méltő színészi játékkal lopta be magát a szívembe.
Pénteken majd többet is írok, a Jenúfa az a darab, amit többször meg kell nézni ahhoz, hogy értsem a zenéjét.
A nap videóján a II. felvonás csúcspontja, a jelenet, amikor a Sekrestyésné elhatározza, hogy megöli Jenúfa gyermekét. Astrid Varnay énekel, a müncheni opera zenekarát Rafael Kubelik vezényli 1970-ben.
.