A fogadósnő

Kellemesen szórakoztatóra és pihentetően felületesre sikeredett a Vidám Szinpadon Goldoni Mirandolinaja.
Jobbat vártam volna pedig, a szereposztás ugyebár úgy kezdődik, hogy Mirandolinát a Jadviga és a Rokonok csodás Tóth Ildikója játssza, a lovagot Cserhalmi György (aki nálam örök szerelem, és aki nem tud olyat csinálni, hogy nekem ne tetszen) és legnagyobb meglepetésemre Magyar Attila meglehetős hitelességgel alakítja a szánandóan nevetséges őrgrófot.
Valami mégis hiányzik az előadásból. Hogy magából a darabból, vagy a rendezésből, azt most nem tudom eldönteni. De az egész túl gejl, túl szórakoztató, túl mulatságos. Hiányzik belőle az az egyetlen csepp keserű, ami igazán ki tudná emelni a nőgyűlölő lovag és a szüfrazsettpalánta fogadósné szerelmének abszurditását.
A színészek mindent elkövetnek pedig. Cserhalmi egész teste követi a lovag lelkének alakulását. A II. felvonást konstans merevedéssel játssza végig és a szívem majd megszakad érte, amikor boldogtalanul kimegy a színről. Tóth Ildikó Mirandolinája is tudja, hogy rosszul döntött, csak valahogy mégsem áll össze az egész.
Nem csak a katarzis marad el, de egy olyan igazi nagy vígjátéki röhögésben sincs részem, apró kis nevetéseken túl nem jutok. Mire felgyűlne annyi feszültség, hogy kirobbanjon belőlem a röhögés, mindig történik valami, ami lelombozza a jókedvem.
Nem bántani akarom egyébként az előadást, csak nem tehetek róla, nálam az ilyesféle helyzetkomikumok nem nagyon jönnek be:

Kibuggyan belőlem valami kis kacagás féleség, de valahogy nem az igazi. Bugyuta kis kacarászás az, inkább vihogás, mint nevetés. Felületes, mint a darab, amit láttam ma este.