Valaki tévedett

Wass Albert novelláskötete egy antikváriumban akadt a kezembe, hát gondoltam, kell nékem ez a könyv, még semmit sem olvastam tőle.
Nagy hatást nem tett rám, három napja fejeztem be és már nehézséget okoz, hogy felidézzem az olvasottakat. A legelső benyomásom pozitív volt pedig, mert én szeretem az ilyen ízes, régies szavakat használó elbeszélő stílust. A negyedik-ötödik novellánál kezdett valami zavarni, pár oldal után rá is jöttem, hogy mi, de erről majd később.
Amennyire lehet, megpróbálok eltekinteni a szerző körül zajló politikai purparlétól.
Mondjuk, ő maga az, aki ezt nem nagyon hagyja. A vékonyka kötetnek felénél sem járok, amikor már teljesen világos, hogy Wass Albert szerint a Földön egyetlen tisztességes emberforma lény él, az pediglen az erdélyi magyar paraszt. Mindenki más vagy orosz, vagy német, vagy kommunista, vagy nem paraszt, de az biztos, hogy tisztességes ember nem lehet.
Az oroszok ugye csak és kizárólag azért indultak neki a világnak, hogy minden útjukba eső nőt megerőszakoljanak, az őket védeni próbáló férfiakat pedig legyilkolják. Egyébként tisztában vagyok vele, hogy az oroszoknak bőven van a számláján, de Wass Albertnél orosz katona semmi mást nem csinál, mint gyilkol és erőszakoskodik. Egy orosznak nincs és nem is lehet elárvult családja, kibeszéletlen bánata, otthon hagyott szeretője, elárvultan gazosodó földje, erőszakos feljebbvalója. Az orosznak a gyilkolási és erőszakolási kedvén kívül semmije az égvilágon nincs, még szeme színe vagy téveszméje se.
De a többi nép sem sokkal jobb. A lengyelek gyávák az élethez, a németek zsugoriak, a magyarországi magyarok pedig árulók. Az amerikaiak nem lennének rossz emberek, dehát ők meg buták és nem tudják, hogy a térképen hol kell keresni Magyarországot. Ha pedig véletlenül mégis magyarok, de nem erdélyiek és nem parasztok, akkor vagy kommunisták, vagy irígyek és végtelen önzőségükben nem értik, sőt, nem is akarják megérteni a világ forgását. Jó szívet, segíteni akarást egyetlen német halásznál tapasztalunk, de az meg olyan buta szegény, hogy még halászni sem tud, a magyar írónak kell neki megmutatni, hogy napnyugtakor nem folyásnak, hanem a lenyugvó Nap felé kell húzni a hálót.
Szóval nagy baj, hogy ennyire egysíkúak nála a karakterek és a jellemek, mert így bármilyen történetet ír, mind ugyanarra fejlődik ki; az erdélyi paraszt okos és érzései vannak, hasznára van a világnak, mindenki más pedig ostoba és gonosz és ártó szándékú. A német paraszt azért mert német, a magyar ügyvéd azért mert ügyvéd, az orosznak meg nincs is egyéb jellemzője mint az hogy orosz, az már bőven elég, az minden rosszat megmagyaráz.
És hogy mi volt az, ami úgy 25-30 oldal után már nagyon zavart az olvasásban?
Az, ami a legelső oldalakon még nagyon tetszett, mégpedig a régies, ízesnek tűnő elbeszélő stílus. Elég hamar világossá vált azonban, hogy a szerző nem anyanyelvi szinten beszéli ezt a stílust, hanem csak használja, pontosabban csak használni próbálja. Egy szereplő gyakran ugyanazon a mondaton belül használja a kezit-kezét, zsebét-zsebiből, kell-köll szavakat. Lehet, hogy ez nem írói, csak szerkesztői hiba, de engem rettenetesen zavar. Az az érzésem támad tőle, hogy egy nagyon is urbánus ember akar népnemzetiül írni.
Aztán elég érdekes egynémely párbeszéd is. Az egyik novellában a gazda házában a fronttal együtt jönnek mennek az egyes nációk katonái is. Emberünk annyit mond a magyarul csak a bort és húst ismerő németnek, hogy "vendég számára van, más számára nincs" Ezt a meglehetős emberséges igazságot németünk meg is érti, katonából vendéggé alakul arra a kis időre, amig jóllakik. Nem a szituációval van bajom -az nagyon is emberi- hanem a nyelvi kivitelezéssel. Olyan emberrel, aki három szót beszél a magyarul, nem lehet élőszóban filozofálgatni. Testbeszéddel lehet, szavakkal nem. Szóval ilyen apróságok rontják tovább a kell-köll, kapol-kapsz és hasonlókkal megrendített írói hitelességet.
Ez azért még nem a végsó véleményem, kölcsön ígértek egy másik kötetet is, egy regényt. Azt még elolvasom és majd beszámolok róla.