Az operairodalom helykeresői

Ma azokból az operahősökből és -hősnőkből mutatok be néhányat, akiket bárhova is vet a sorsuk, sehol sem érzik jól magukat, mindenhonnan elvágynak. Mindenhol és bárhol boldogtalanok, vagy mert rossz elképzeléseik vannak az életről, vagy mert éppen abban a korban vannak, amikor a félig felnőtt ember normálisan is a helyét keresi a világban. Ez a mindenhonnan elvágyódás és folyton úton levés egyébként a legritkább esetben fakad vagányságból. Sokkal jellemzőbb rájuk a depresszióra és az önpusztitásra való hajlam, mint a kalandvágy.
Operahősök persze ritkán szokták megtalálni önmagukat, legkésőbb a fináléban meghalnak.

Tannhauser, Wagner: Tannhauser
Nem titok, ez az egyik legkedvesebb operám. Olyannyira, hogy az államvizsga előtt két nappal, amikor minden normális ember bele van fulladva a tanulásba, én még elmentem egy Tannhauserre. A világért ki nem hagynék egyet sem, egy évben jó ha 5-6 előadás van belőle, hát holmi piszlicsáré kis államizsga csak nem fog otthon tartani, hát nem? De térjünk vissza Tannhauserhez.
Ő bizony manapság valóságsók szereplőjeként vagy pornósztárként tűnne fel egy rövid időre, hogy aztán aranylövéssel egy vasúti pályaudvar nyilvános WC-jében végezze. Egy vidéki kisvárosban nevelkedett fel, és nagyon nyomasztotta az ottani provincializmus és prüdéria. Modern zenét szeretett volna nyomatni és gerincre vágni Erzsébetet, az őrgróf gyönyörű lányát. A zenéje nem kellett, Erzsébet meg nem adta a szüzességét. Hősünk hát nyakába vette a világot és addig ment, amig ki nem kötött Vénusznál. Ott aztán volt része bőven mindenben, amit addig hiányolt. A szerelem istennője értékelte a zenéjét, szexben meg ugye eleve nem lehetett hiánya. Sőt, tán még be is sokallt kicsit, vagy nem éppen olyan lovat akart, mert hamarosan onnan is mehetnékje támadt. Viszakeveredik Wartburba, ahol újraéled benne az Erzsébet iránti szerelem és a lány kedvéért mégis marad. Sőt, még alkalmazkodni is megpróbál, de pillanatok alatt újra szembekerül a kisvárosi prüdériával - azok az erotikától túlfűtött dalok, amikkel Vénusznál karriert csinált, itt óriási botrányt váltanak ki. Erzsébet védi meg a lincseléstől, az őrgróf pedig a lányát kimélendő ad Tannhausernek még egy esélyt; Rómába küldi bűnbánó zarándokútra. Az egyik végletből másikba eső Tannhauser ezúttal a vallással próbálkozik és valósággal megsemmisül, amikor őszinte, bár a tőle megszokott szinpadias bűnbánata nem hatja meg a pápát és megtagadja tőle feloldozást. Az egyébként igen labilis idegzető fiú ezt már nem birja elviselni, önmaga ellen fordul, valósággal belepusztul az önmarcangolásba. Előtte persze Erzsébet hal bele a csalódásba és a várakozásba - hát persze, hisz kell valaki, aki az égben előkésziti számára a bűnbocsánatot.
Tannhauser érdekes figura egyébként, mert amikor Molnár András énekli, általában sajnálni szoktam, mert egy jóravaló fiúnak érzem, akit fojtogatott a kispolgári irigység és prüdéria. Ezért menekült el otthonról és hozott sorozatos rossz döntéseket. Kicsit még meg is szoktam siratni, valamennyire a saját (IRL) sorsom is látom benne. Tavaly viszont Bándi János is énekelt két előadást és tőle olyan keserű, önpusztitó Tannhausert hallottam, hogy attól féltem, ha még lenne egy felvonás, kiirtaná fél Wartburgot mielőtt főbe lőné magát. Pont az ilyen élmények miatt érdemes gyakran operába menni, egy sok éve rendszeresen látogatott darabnál is mekkora meglepetések érhetik az embert.
Tatiana Toyanos és Richard Cassilly

Anyegin, Csajkovszkij: Anyegin
Ő az, akire manapág azt mondanánk, hogy az agyára ment a jómód. Gazdag vidéki földbirtokos, minden lehetősége meglenne a boldogságra, de a lustasága és enerváltsága egy súlyos depresszióba torkollik. Hiába utazik, hiába keveredik mindenféle kalandokba, az unalomtól nem tud szabadulni. Közben persze nagyképű is, nem foglalkozik holmi vidéki kis libuskákkal, az ártatlanul közeledő Tatjanát elég durván lepattintja. Ez is kétesélyes persze, mert a lány valóban fiatal, egy magaféle mindentől megcsömörlött arszlánnak sok lenne ennyi tisztaság. Szóval még az is lehet, hogy Anyegin igen tisztességesen járt el, amikor visszautasitotta a könnyen lelkesedő, ábrándos bakfist. Felfogás ás szereposztás kérdése, mindkét változatra hallottam már előadást.
Reneé Flemming és Dmitri Hvorostovsky


Carlos, Verdi: Don Carlos
Szegény Carlos, hát őneki az erős kezű apja a veszte. Fülöp megnősitené a fiát, de aztán meggondolja a dolgot és mégis magának tartja meg Erzsébetet. A lánynak nem sok beleszólása volt a dologba, elékszünk ugye mindnyájan; 'Házasodj csak, boldog Ausztria!'. Hát ezt módszert a Valois ház is elég jól alkalmazta, szemrebbenés nélkül odaadták a lányt előbb a fiúnak, aztán az apjának. Fülöp sem mérte fel a helzetet, későn vette észre, hogy a fiatalok egymásba szerettek. A szerelmi rivalizálás politikai ellentétbe vált, Carlos Flandria kormányzóságát célozza meg. Elhiszi vagy nem, hogy neki ott küldetése van, nem tudom. Én arra tippelek, hogy szegény fiú csak próbál valami értelmet találni az életének, de nem sikerül neki semmi.
Placido Domingo és Sherill Milnes


Don Giovanni, Mozart, Don Giovanni
Kinga mondja itt commentben, hogy őneki is itt a helye. Hát, nem tudom.
Donunk igazán defektes egy pasas, gyerekkorában iszonyatosan elkényeztethették, nem birja elviselni, ha nemet mondanak neki. Mindig győznie kell, minden és mindenki felett. A hóditásait is azért könyveli olyan pontosan és koslatja körbe a világot mindig újabb és újabb nők után kutatva. És bár Giovanniról már megemlékeztem az operairodalom drogfüggői között, nem bánom, legyen itt megint. Bariton szerep, szóval én bármennyit meg birok hallgatni belőle :-))
Pláne, ha Rodney Gilfrinek hivják az illetőt. Cecila Bartoli és Liliana Nikitianu között esik pofára.