Operamaraton

Méghozzá szó szerint, mert a hétvégén minden egyes előadásért pont 42 kilométert kellett utaznom és talpalnom. Úgy alakultak a bérletek és a barátoknál felszabaduló jegyek, hogy pénteken Traviátát, szombaton Manon bemutatót, vasárnap pedig A végzet hatalmát láttam.
A három előadásból tán csak a Végzet volt az, ami miatt megérte ennyit törni magamat.

A Traviata valamikori első számú kedvenc operám, mit ne mondjak, komoly kihivásokkal küszködött. Ami a szereposztást illeti, Kolonits Klára pianói szépek, legalábbis nekem tetszenek, de egy Violettát nem nagyon lehet pianókkal túlélni. Kovácsházi István Alfredója viszonylag rendben volt, de hát ő meg ugye ’csak’ egy tenor, és bár nélküle nincs előadás, de ahhoz nekem kevés, hogy elvigyen a hátán egy darabot. Busa Tamás Germontjáról meg csak annyit, hogy Anatolij Fokanovot Germontnak, vagy Kálmándi Mihályt!! Ezen a két énekesen kivül mást nem nagyon szabadna a szerepnek még csak a közelébe sem engedni, már ami a mai hazai baritonokat illeti.
A rendezést inkább hagyjuk, engem iszonyatosan idegesit ahogy összevissza tologatják a diszletnek használt tükröket. A barátnőm sorolta nekem, hogy mely előadásokból és filmekből lopkodták össze az ötleteket, de engem nem érdekel. Lopjanak, ha akarnak, mit bánom én, csak működjön dolog! Ez az előadás azonban annyira jellegtelen, annyira nem segiti a dráma átélését, hogy az már tiszteletlenség ezzel a remekművel szemben.


A szombati Manon a Ház idei felújitása, méghozzá olyan szereposztással, amitől én legalábbis megnyalom a szám szélét. Lukács Gyöngyi és Sümegi Eszter, két nemzetközi sztárunk felváltva énekli Manont, hát ez azért már valami! És akkor beraknak Lukács mellé egy Káldi Kisst Lescautnak, mit ne mondjak, szépségkirálynőn mackóalsó. És a karmester, jajj istenem, az tette tönkre az egészet, de erre csak másnap jöttem rá.

Vasárnap ugyanis Lukács Ervin vezényelte a Végzetet és már a nyitány alatt megolvasztotta a szivemet. A dallamoknak ive volt, a hangszerek együtt, harmóniában szóltak, se a vonósok nem estek szét, se a fúvósok nem nyomták el a többieket. A forték szóltak, de nem bömböltek, hát nem is tudom, régen hallottam ilyen finom és énekesbarát vezénylést a Házban. (Na jó, nem olyan régen, a Fidelióban Fischer Ádámot és az Elektrában Kovács Jánost. Ők hárman tudják ezt, a többi karmester a fasorban sincs mögöttük). De visszatérve a Végzetre; ennek is biztos voltak hibái, mert Bazsinka Zsuzsa teteje picit lebeg, Pánczél Éva hangja nem fényesedhetett vissza az elmúlt években, Bándi János is hajlamos a hangerejével operálni, Kálmándinak meg egyszerűen nem tudom megbocsátani, hogy pénteken nem énekelt Germontot. De mindezen énekesi hibák most szinte nem is hallatszottak, csak azért irom le, mert biztosan voltak, hisz mindig vannak, már ismerem az énekeseket, tudom, mi a gyenge oldaluk. Ebből most semmit nem lehetett észrevenni, zeneileg nagyon-nagyon rendben volt az előadás. A zenekar gyönyörűen szólt, kisérte az énekeseket, és ettől egyszercsak minden megszépült és tökéletessé, vagy legalábbis majdnem tökéletessé vált. Csodaszép előadás volt a vasárnapi Végzet, köszönet, hálás köszönet érte a művészeknek!
Nem ünneprontásként, csak szólok, hogy a három éve bemutatott Végzet rendezése kezd szétesni. Az énekesek csomó dolgot nem csinálnak, amit tavaly és tavalyelőtt még igen. Alvaró már nem égeti el a kis papirhajóját, Leonóra babái élettelenül hevernek, Preziciolla szoknyáját nem emelgetik a zsoldosok, az angyallá halt Leonórával nem forog ki a diszlet. Tegnap az I. felvonás végén elfelejtették bekapcsolni a reflektort a forgó kerék mögött. A nézőtéren szétterülő fénysugarak nélkül annak a diszletelemnek nem sok értelme van pedig. Sőt, kifejezetten üres és ostoba geg, semmi értelme nincs igy. Tessenek vigyázni kicsit az előadások egységére, mert ha nem gondozzák a rendezéseket, akkor úgy járunk, mint a Figaróval, ahol már arra sem emlékeznek az énekesek, hogy a tucatnyi közül mikor melyik ajtón kell bejönniük. Csak rohangálnak a szinpadon, mint a töketlen kutya. Tudom, hogy ezt a Végzet rendezést sokan nem szeretik, de attól az még egy alkotás, aminek az egységére vigyázni kell. Szerintem még mindig jobb egy vitatott, kevesek által megértett rendezés, mint egy kiüresedett jobbrólbejösszbalrakimész darálás. Én egyébként szeretem ezt a Végzetet és az Operaház egyik értékének tartom, azért is teszem szóvá, hogy vigyázzanak rá.