A vidéki élet gyönyörei
:-)) Szépjóestét!
Nno, hát ezzel is megvolnánk, ma kezdjük a harmadik éjszakánkat fenn a hegyen.
Gyönyörű egyébként, a szobám keletre néz, hat órakor már rózsaszin az ablakkal szemközti fal. Még az sem baj, hogy a tulaj felújiási szándék cimén leszaggatta a régi tapétát, de az újat már nem rakta fel. A hajnalpir az a csupasz vakolaton is hajnalpir, ezen nincs mit vitatkozni.
Vasárnap nagyot kirándultunk. 10 perc sétára van egy sárga túristajelzés, aztán egy piros, azon szépen eljutottunk egy graffitival elronditott, egyéként gyönyörű, lezárt kilátóhoz. Mindezt fél óra alatt. Aztán még egy másik fél óra alatt megnéztük az Emlékművet is. Kellemes kirándulóhely, szép kilátással, rovásirással karcolt kövekkel, padokkal. Kár, hogy tűzrakó hely nincs és hogy a nyáron sárkányeregetésre, télen szánkázásra kiválóan alkalmas domboldalt tönkretették a mindenféle kövekkel meg a térdig érő, semmire sem jó, gerendából ácsolt korlátokkal. De hát nem is arra való az ilyen szakrális hely, hogy ott mindenféle szedett vedett kölykök csak úgy randalirozzanak és rendetlenkedjenek holmi mondén szánkókkal, hát nem?
A környéken egyéb területeken is a rend és a szeparáció uralkodik.
A két szomszédos települést kábé 300 méter választja el egymástól, de sem buszközlekedés, sem járda nem köti össze. A városhatárt jelző táblánál véget ér a kerékpárúttal osztott járda, jön háromszáz méternyi nagy forgalmú, árkos, kátyús, padka nélküli út, majd a falum határát jelző tábla és a -múlt századból ittmaradt településszerkezetet jelző- járdás-, illetve járdátlan oldal. Az úton egyéként kábé akkora forgalom van, mint a pesti Váci úton, azzal a különbséggel, hogy itt nincsenek lámpák, amiknek köszönhetően egy-egy másodpercre üres lehetne az út. Nem, itt folyamatosan áramlanak a mindengéle méretű és tengelynyomású autók. Ez különösen a kanyarokban rémisztő, mivel a falu elején egyetlen zebra nincs, úgy kell átküzdeni magam a járdás oldalról a járdátlanra, ahonnan az a köz nyilik, ami felvisz a hegyre. A két település között is végig be van egyébként épitve az útmente, fűrésztelep, tüzép, bútorbolt, fürdőszobaszalon, teniszpálya, minden lófasz van ami egy régió életéhez kell, csak éppen járda nincs. Nehogy már csak úgy átsétálhassanak egymáshoz a jónépek! Még keverednének, hát nem? A busz is úgy van megszervezve, településhatárnál megfordul mind a két helyi járat. Egyik egész órakor, a másik félkor, hogy még az átszállással is elpocsékoljon a gyüttment bevándorló vagy az autó nélküli csóró helybéli egy jó fél órát.
Igy van megszervezve a távolsági járat is egyébként. Reggel például 9:59-kor beér Veresre a pesti busz, előtte egy perccel, 9:58-kor elmegy a csatlakozás Gödöllőre. A következő busz 10:59-kor van, tehát pont 59 percet kell várni a csatlakozásra.
A jó kurva édes anyjukat meg nem basszák ott a Volánnál! Meg pláne az önkormányzatoknál, amiért ennyit nem birnak kiharcolni a régió lakosságának érdekében, hogy a 48 perc tiszta utazási idő mellett ne kerüljön több mint két órába bejutni Pestre – ha már a régió lakosságának majdnem fele oda jár be dolgozni vagy tanulni.
Én egyébként gyalogolok, a háztól a pesti busz megállóáig 45 perc trappolás lefelé a hegyről. Visszafelé 55, mert akkor ugye egyrészt kaptatok, másrész meg tiz kilónál kevesebb csomaggal eddig még soha nem sikerült útnak indulnom. Tegnap például az Operaház ruhatárába adtam be a hátizsákomat benne egy tepsivel és két kiló fagyasztott marhaléppel, pár irodába való nadrággal meg a laptoppal. Ezzel a cuccal szálltam fel a 10 órási vonatra, és éjfélre már itthon is voltam.
De most már van itthon minden, ami az élethez kell.
3 db lábas, 1 serpenyő, laskaszűrő, bögrék, kenyérvágó- és zöldséghámozó kés, evőeszköz, váltás ágynemű, törölközők, sampon, kézi mosószer, kávé, olaj, rizs, tészta, káposzta (holnap káposztás tésztát akarok vinni ebédre, nyamm-nyamm), fagyasztott kutyakaja, eszméletlen mennyiségű, mindenféle vastagságú és méretű kókusz lábtörlő, kutyafekhelynek. Meg persze a majd’ méteres átmérőjű kutyakosár, mert az kell. Majd megszakadtam, mire mindezt nyugdijas taligával meg hátizsákban felcigöltem a hegyre.
A drága jó gyöngyvászon hátizsákom, amit még ’94-ben Freemantle-ban vásároltam egy Minden 100 forint, azaz ott Minden 1 dollár boltban, kiválóan birta a strapát. A nagy 8 literes kukta, megpakolva rizzsel, gerslivel, fűszerekkel, beburkolva törölközőkbe, a rések kitömve puncimosó szappannal, zoknival és arckrémmel, nos, ez 16 kiló. A hátizsák meg sem reccsent, birta szó nélkül mind az öt ilyen kört. Azóta feleennyi teherrel tönkrement már vagy tiz vászon városi zsákom, ez nem, ez birja. Életem egyik legjobb vétele volt, ha azt vesszük. Szóval cipekedni azt kellett, és nyilván kell is majd még. Illetve hát az olyan luxuscikkekről, mint például az ásványviz vagy a sör, egyszerűen le kell mondanom. Iszom teát és kész, az öt dekás zacskót könnyen felhozom, viz meg jön a csapból.
Másik gyenge pont.
Gyönyörú a ház fekvése, de egyrészt legalább 5 fokkal hidegebb van, mint bent a városban, másrészt meg akkora szelek fújnak, hogy naponta kétszer a hátsó keritésről kell lefejtenem a lábtörlőket. A terasz ráadásul életveszélyesen csúszós, nem tudom, ki a francnak támadt az a kiváló gondolata, hogy ilyen burkolatot rakjon le. Én is alig tudok lejutni a lépcsőn, a kutya meg szegény mindig a seggén landol. Be kell szereznem valami kültéri szőnyeget és leragasztani, mert igy ennek előbb utóbb lábtörés lesz a vége – jobb esetben, mert rosszabban gerinctörés. Ráadásul a szél mindig nyugati, esőt, havat, mindent bever a teraszra.
A hidegre való tekintettel egyébként kerti kutya project törölve, egy 13 éves, éppen most meszesedni kezdő ebet nem teszek ki ilyen sokknak. Éppen elég baj neki, hogy új helyet kell megszoknia, hogy a gazdi magára hagyja egy vadidegen házban, ismeretlen szagokkal és zajokkal. Illetve ez utóbbi itt alig van, szinte tökéletes a csend, imádom. De hát nála ugye lehet, hogy ez ingerhiányt jelent, szóval nem tudom, jó döntés volt-e a vénülő kereksenekűvel ilyesmihez kezdeni. Nélkülem ki sem megy a kertbe, szerintem attól fél, hogy eltéved vagy ilyesmi. Mire megszokná meg költözhetünk vissza. Arra azért nagyon jó lesz itt lenni, hogy a Kurvanagy Kibaszott Szilveszteri Petárdadurrogást tán megússzuk. Itt a hegyen nem nagyon laknak kamaszok, akik ezt annyira élvezik. Hacsak valami megalomán újgazdag fasznak eszébe nem jut egy izléses és diszkrét kis házi tüzijátékot rendezni. De az akkor is lezajlik fél óra alatt, Pesten meg már Karácsony előtt elkezdődik a durrogás, és abba sem hagyják Vizkeresztig. Majd meglátjuk, remélem, hogy ezt itt megússzuk.
Ágyam még nincs, a pincében találtam egy kinyitható gyerekheverőt, annak a matracát felhoztam, kicsit kitisztogattam és leraktam a földre. Alá egy rongyszőnyeg, rá az eredetileg falvédőnek szánt gyapjútakaró, kifejezetten meleg és kényelmes. A tollpaplan meg ugye az elsők között került fel, szóval jó puha és meleg vackom van, lehet gömbölyödni. A kert végében vannak raklapok, azokból kettőt holnap kicsit megsúrolok és aláteszem a matracnak. Ha már spártai körülmények, akkor legyen minden rusztikus. Bár a ’NAGYON JÓ’ matrac project még mindig tervben van, csak éppen halasztva egy fizetésnyi időre – merthogy majd’ egy fél fizetésbe kerül az, amit tényleg megvennék, aminek a minőségében megbizom.
Van azért néhány kellemetlenség is, amivel nem számoltam.
Nem gondoltam rá, hogy ennyire fogok aggódni a pesti lakás miatt. Nyilván nem most fog történni sem csőtörés, sem gázömlés, bennem azonban itt van a frász, aggódom, és átlag fél óránként haza akarok rohanni megnézni, hogy minden rendben van-e. Márpedig innen egy ilyen hazarohanás több mint két óra oda, ugyannyi vissza, szóval nagy könnyelműség nekiindulni. Operába mindig úgy megyek, hogy Újpestről hazaszaladok, csak beszimatolok a levegőbe és futok tovább. Remélem erről egy idő után leszokatom magam, mert iszonyú fárasztó. Elég lesz néha hazamenni virágot locsolni meg kimosni az ágyneműt.
És ami megőrjit még, az a központi fűtés. Otthon ugye konvektorom van, ami időnként enyhén pattog, azt már megszoktam. A központi fűtés viszont csöpögő hangokat ad ki, múlt éjjel kétszer is felkeltem, mert azt hallottam, valami csöpög. Mivel semmi, hát nyilván a radiátor volt a bűnös. Nagyon idegesitő, remélem, hamar megszokom.
Nno, hát ilyen az élet itt, a két nagyváros közötti falucskában, a világ négy égtájából három felé ablakot nyitó, lepukkant kis kerti házban.
Kiegészités
Filozofálhatnánk azon, hogy mi mindenféle tárgy szükséges a minőségi emberi élethez. Nyilván, csomó minden nélkül lehet élni, lehet például a csupasz földön jól aludni, és ugyanabból a kerekfenekű fémtálkából megenni a levest, mint amiben a habarást kavartuk. Lehet élni internet, porcelán teáscsésze és hajszáritó nélkül. Az azonban már biztos, hogy káposztareszelő nélkül nem lehet jó káposztás tésztát csinálni – azt meg ugye nem kell bizonygatnom, hogy jó káposztás tészta nélkül az élet élvezeti értéke jelentősen csökken?
Új receptet próbáltam ki egyébként. A reszelő hiányából fakadóan késsel vágtam apróra a káposztát. Baromi nehéz és unalmas meló, ráadásul nem is olyan, mint lennie kéne. A reszelő valahogy kicsit meg is töri a káposztát, már eleve puhán kerül a lábasba, mig a késsel ugye csak metéljük, egyenes vágási felületet hagyva. Szóval késsel nem az igazi. A recept újdonsága abban van, hogy amig daraboltam a káposztát, addig egy loccsintásnyi olajon karamellizáltam egy kanál kristálycukrot és erre az olajos karamellre boritottam rá az enyhén besózott káposztát. Nem lett édes, csak valahogy szebb a szine, hamarabb is kész lett, mert én ugye úgy szeretem, ha aranybarnára pirul. Került még rá jó bőven őrölt bors, majd belezuditottam a bő vizben kifőzött és leszűrt csuszatésztát, jól átkevertem. Ma este sósan ettem, egy adaggal bedobozoltam, az holnap megmelegitve, kristálycukorral bőven megszórva ebédre fog elfogyni. Jah, és meglepően illik hozzá az Earl Grey tea. A borshoz, vagy az enyhe karamellizhez, nem tudom, de kifejezetten jó együtt.
Nno, hát ezzel is megvolnánk, ma kezdjük a harmadik éjszakánkat fenn a hegyen.
Gyönyörű egyébként, a szobám keletre néz, hat órakor már rózsaszin az ablakkal szemközti fal. Még az sem baj, hogy a tulaj felújiási szándék cimén leszaggatta a régi tapétát, de az újat már nem rakta fel. A hajnalpir az a csupasz vakolaton is hajnalpir, ezen nincs mit vitatkozni.
Vasárnap nagyot kirándultunk. 10 perc sétára van egy sárga túristajelzés, aztán egy piros, azon szépen eljutottunk egy graffitival elronditott, egyéként gyönyörű, lezárt kilátóhoz. Mindezt fél óra alatt. Aztán még egy másik fél óra alatt megnéztük az Emlékművet is. Kellemes kirándulóhely, szép kilátással, rovásirással karcolt kövekkel, padokkal. Kár, hogy tűzrakó hely nincs és hogy a nyáron sárkányeregetésre, télen szánkázásra kiválóan alkalmas domboldalt tönkretették a mindenféle kövekkel meg a térdig érő, semmire sem jó, gerendából ácsolt korlátokkal. De hát nem is arra való az ilyen szakrális hely, hogy ott mindenféle szedett vedett kölykök csak úgy randalirozzanak és rendetlenkedjenek holmi mondén szánkókkal, hát nem?
A környéken egyéb területeken is a rend és a szeparáció uralkodik.
A két szomszédos települést kábé 300 méter választja el egymástól, de sem buszközlekedés, sem járda nem köti össze. A városhatárt jelző táblánál véget ér a kerékpárúttal osztott járda, jön háromszáz méternyi nagy forgalmú, árkos, kátyús, padka nélküli út, majd a falum határát jelző tábla és a -múlt századból ittmaradt településszerkezetet jelző- járdás-, illetve járdátlan oldal. Az úton egyéként kábé akkora forgalom van, mint a pesti Váci úton, azzal a különbséggel, hogy itt nincsenek lámpák, amiknek köszönhetően egy-egy másodpercre üres lehetne az út. Nem, itt folyamatosan áramlanak a mindengéle méretű és tengelynyomású autók. Ez különösen a kanyarokban rémisztő, mivel a falu elején egyetlen zebra nincs, úgy kell átküzdeni magam a járdás oldalról a járdátlanra, ahonnan az a köz nyilik, ami felvisz a hegyre. A két település között is végig be van egyébként épitve az útmente, fűrésztelep, tüzép, bútorbolt, fürdőszobaszalon, teniszpálya, minden lófasz van ami egy régió életéhez kell, csak éppen járda nincs. Nehogy már csak úgy átsétálhassanak egymáshoz a jónépek! Még keverednének, hát nem? A busz is úgy van megszervezve, településhatárnál megfordul mind a két helyi járat. Egyik egész órakor, a másik félkor, hogy még az átszállással is elpocsékoljon a gyüttment bevándorló vagy az autó nélküli csóró helybéli egy jó fél órát.
Igy van megszervezve a távolsági járat is egyébként. Reggel például 9:59-kor beér Veresre a pesti busz, előtte egy perccel, 9:58-kor elmegy a csatlakozás Gödöllőre. A következő busz 10:59-kor van, tehát pont 59 percet kell várni a csatlakozásra.
A jó kurva édes anyjukat meg nem basszák ott a Volánnál! Meg pláne az önkormányzatoknál, amiért ennyit nem birnak kiharcolni a régió lakosságának érdekében, hogy a 48 perc tiszta utazási idő mellett ne kerüljön több mint két órába bejutni Pestre – ha már a régió lakosságának majdnem fele oda jár be dolgozni vagy tanulni.
Én egyébként gyalogolok, a háztól a pesti busz megállóáig 45 perc trappolás lefelé a hegyről. Visszafelé 55, mert akkor ugye egyrészt kaptatok, másrész meg tiz kilónál kevesebb csomaggal eddig még soha nem sikerült útnak indulnom. Tegnap például az Operaház ruhatárába adtam be a hátizsákomat benne egy tepsivel és két kiló fagyasztott marhaléppel, pár irodába való nadrággal meg a laptoppal. Ezzel a cuccal szálltam fel a 10 órási vonatra, és éjfélre már itthon is voltam.
De most már van itthon minden, ami az élethez kell.
3 db lábas, 1 serpenyő, laskaszűrő, bögrék, kenyérvágó- és zöldséghámozó kés, evőeszköz, váltás ágynemű, törölközők, sampon, kézi mosószer, kávé, olaj, rizs, tészta, káposzta (holnap káposztás tésztát akarok vinni ebédre, nyamm-nyamm), fagyasztott kutyakaja, eszméletlen mennyiségű, mindenféle vastagságú és méretű kókusz lábtörlő, kutyafekhelynek. Meg persze a majd’ méteres átmérőjű kutyakosár, mert az kell. Majd megszakadtam, mire mindezt nyugdijas taligával meg hátizsákban felcigöltem a hegyre.
A drága jó gyöngyvászon hátizsákom, amit még ’94-ben Freemantle-ban vásároltam egy Minden 100 forint, azaz ott Minden 1 dollár boltban, kiválóan birta a strapát. A nagy 8 literes kukta, megpakolva rizzsel, gerslivel, fűszerekkel, beburkolva törölközőkbe, a rések kitömve puncimosó szappannal, zoknival és arckrémmel, nos, ez 16 kiló. A hátizsák meg sem reccsent, birta szó nélkül mind az öt ilyen kört. Azóta feleennyi teherrel tönkrement már vagy tiz vászon városi zsákom, ez nem, ez birja. Életem egyik legjobb vétele volt, ha azt vesszük. Szóval cipekedni azt kellett, és nyilván kell is majd még. Illetve hát az olyan luxuscikkekről, mint például az ásványviz vagy a sör, egyszerűen le kell mondanom. Iszom teát és kész, az öt dekás zacskót könnyen felhozom, viz meg jön a csapból.
Másik gyenge pont.
Gyönyörú a ház fekvése, de egyrészt legalább 5 fokkal hidegebb van, mint bent a városban, másrészt meg akkora szelek fújnak, hogy naponta kétszer a hátsó keritésről kell lefejtenem a lábtörlőket. A terasz ráadásul életveszélyesen csúszós, nem tudom, ki a francnak támadt az a kiváló gondolata, hogy ilyen burkolatot rakjon le. Én is alig tudok lejutni a lépcsőn, a kutya meg szegény mindig a seggén landol. Be kell szereznem valami kültéri szőnyeget és leragasztani, mert igy ennek előbb utóbb lábtörés lesz a vége – jobb esetben, mert rosszabban gerinctörés. Ráadásul a szél mindig nyugati, esőt, havat, mindent bever a teraszra.
A hidegre való tekintettel egyébként kerti kutya project törölve, egy 13 éves, éppen most meszesedni kezdő ebet nem teszek ki ilyen sokknak. Éppen elég baj neki, hogy új helyet kell megszoknia, hogy a gazdi magára hagyja egy vadidegen házban, ismeretlen szagokkal és zajokkal. Illetve ez utóbbi itt alig van, szinte tökéletes a csend, imádom. De hát nála ugye lehet, hogy ez ingerhiányt jelent, szóval nem tudom, jó döntés volt-e a vénülő kereksenekűvel ilyesmihez kezdeni. Nélkülem ki sem megy a kertbe, szerintem attól fél, hogy eltéved vagy ilyesmi. Mire megszokná meg költözhetünk vissza. Arra azért nagyon jó lesz itt lenni, hogy a Kurvanagy Kibaszott Szilveszteri Petárdadurrogást tán megússzuk. Itt a hegyen nem nagyon laknak kamaszok, akik ezt annyira élvezik. Hacsak valami megalomán újgazdag fasznak eszébe nem jut egy izléses és diszkrét kis házi tüzijátékot rendezni. De az akkor is lezajlik fél óra alatt, Pesten meg már Karácsony előtt elkezdődik a durrogás, és abba sem hagyják Vizkeresztig. Majd meglátjuk, remélem, hogy ezt itt megússzuk.
Ágyam még nincs, a pincében találtam egy kinyitható gyerekheverőt, annak a matracát felhoztam, kicsit kitisztogattam és leraktam a földre. Alá egy rongyszőnyeg, rá az eredetileg falvédőnek szánt gyapjútakaró, kifejezetten meleg és kényelmes. A tollpaplan meg ugye az elsők között került fel, szóval jó puha és meleg vackom van, lehet gömbölyödni. A kert végében vannak raklapok, azokból kettőt holnap kicsit megsúrolok és aláteszem a matracnak. Ha már spártai körülmények, akkor legyen minden rusztikus. Bár a ’NAGYON JÓ’ matrac project még mindig tervben van, csak éppen halasztva egy fizetésnyi időre – merthogy majd’ egy fél fizetésbe kerül az, amit tényleg megvennék, aminek a minőségében megbizom.
Van azért néhány kellemetlenség is, amivel nem számoltam.
Nem gondoltam rá, hogy ennyire fogok aggódni a pesti lakás miatt. Nyilván nem most fog történni sem csőtörés, sem gázömlés, bennem azonban itt van a frász, aggódom, és átlag fél óránként haza akarok rohanni megnézni, hogy minden rendben van-e. Márpedig innen egy ilyen hazarohanás több mint két óra oda, ugyannyi vissza, szóval nagy könnyelműség nekiindulni. Operába mindig úgy megyek, hogy Újpestről hazaszaladok, csak beszimatolok a levegőbe és futok tovább. Remélem erről egy idő után leszokatom magam, mert iszonyú fárasztó. Elég lesz néha hazamenni virágot locsolni meg kimosni az ágyneműt.
És ami megőrjit még, az a központi fűtés. Otthon ugye konvektorom van, ami időnként enyhén pattog, azt már megszoktam. A központi fűtés viszont csöpögő hangokat ad ki, múlt éjjel kétszer is felkeltem, mert azt hallottam, valami csöpög. Mivel semmi, hát nyilván a radiátor volt a bűnös. Nagyon idegesitő, remélem, hamar megszokom.
Nno, hát ilyen az élet itt, a két nagyváros közötti falucskában, a világ négy égtájából három felé ablakot nyitó, lepukkant kis kerti házban.
Kiegészités
Filozofálhatnánk azon, hogy mi mindenféle tárgy szükséges a minőségi emberi élethez. Nyilván, csomó minden nélkül lehet élni, lehet például a csupasz földön jól aludni, és ugyanabból a kerekfenekű fémtálkából megenni a levest, mint amiben a habarást kavartuk. Lehet élni internet, porcelán teáscsésze és hajszáritó nélkül. Az azonban már biztos, hogy káposztareszelő nélkül nem lehet jó káposztás tésztát csinálni – azt meg ugye nem kell bizonygatnom, hogy jó káposztás tészta nélkül az élet élvezeti értéke jelentősen csökken?
Új receptet próbáltam ki egyébként. A reszelő hiányából fakadóan késsel vágtam apróra a káposztát. Baromi nehéz és unalmas meló, ráadásul nem is olyan, mint lennie kéne. A reszelő valahogy kicsit meg is töri a káposztát, már eleve puhán kerül a lábasba, mig a késsel ugye csak metéljük, egyenes vágási felületet hagyva. Szóval késsel nem az igazi. A recept újdonsága abban van, hogy amig daraboltam a káposztát, addig egy loccsintásnyi olajon karamellizáltam egy kanál kristálycukrot és erre az olajos karamellre boritottam rá az enyhén besózott káposztát. Nem lett édes, csak valahogy szebb a szine, hamarabb is kész lett, mert én ugye úgy szeretem, ha aranybarnára pirul. Került még rá jó bőven őrölt bors, majd belezuditottam a bő vizben kifőzött és leszűrt csuszatésztát, jól átkevertem. Ma este sósan ettem, egy adaggal bedobozoltam, az holnap megmelegitve, kristálycukorral bőven megszórva ebédre fog elfogyni. Jah, és meglepően illik hozzá az Earl Grey tea. A borshoz, vagy az enyhe karamellizhez, nem tudom, de kifejezetten jó együtt.
0 Comments:
Megjegyzés küldése
<< Home