A nürnbergi mesterdalnokok – avagy a polgári értékrend meggyalázása az Operában

Nem tagadom, a cim elég hatásvadász – legalább annyira, mint Perencz Béla oly nagyon várt debütálása Hans Sachs szerepében.
A helyzet az, hogy a függöny összecsapódásától kezdve hazáig, sőt, még azon túl is csak hápogtam és háborogtam. Ezt ezért jelentem ki előre, mert igen súlyos szavakat fogok használni, ezért aki azt nem birja, itt hagyja abba az olvasást.










Szóval Hans Sachs, az okos, higgadt, a kaptafánál verseket, méghozzá elég jó verseket irogató suszter, akiről Wagner A nürrnbergi mesterdalnokokat irta tényleg élt, tényleg cipészként kereste a kenyerét és tényleg okos filozófus volt és megbecsült tagja a mesterdalnokok céhének.
Nyugodt szivvel kijelenthetjük, hogy a társadalom oszlopos tagjának számitott, ráadásul nem egy sznob, nagyképű fasz, hanem egy kifejezetten jófej, derűs lelkű, jószivű ember volt, olyan férfi, akikből minél több él egy társadalomban, annál jobb az nekünk, a kevésbé okos, kevésbé jófej, kevésbé jószivű átlagnak.
Wagner mindezen lelki nagyságot egy iszonyatosan nehéz bariton szerepre irta. Két és fél óra tömény énekelni való, a III. felvonásban szegény énekes jószerivel még ki sem tud menni a szinpadról. Az operairodalom egyik legnehezebb és legterjedelmesebb szerepe, aki ezt tisztességesen meg tudja csinálni, annak a nevét arany betűkkel kell beirni a Föld kultúrtörténeti jegyzőkönyvébe.
Mióta én operába járok (és persze mióta adják a Mesterdalnokokat), többé-kevésbé jól csak a vendégként fellépő Friedmann Kunder énekelte el a szerepet. A III. felvonás legvégén van egy majd 10 perces monológja, arra nem mindig maradt ereje. Én nem szeretem, ha meghúzzák az operákat, de azt az áriát a legszivesebben kihagynám. Egyrészt addigra már én is elfáradok, a Sachsot éneklő bariton meg pláne végképp kimerül. Ha az a legutolsó ária gyengén sikerül, az egész előadás gyenge lesz, legalábbis a néző azzal az élménnyel hagyja el a szinházat.
A monológ egyébként egy hegyibeszéd, arról szól, hogy a német kultúra és igy a Német Birodalom is a művelt, felvilágosult iparosokon és kereskedőkön alapul, ezért a tenorszerepet éneklő Walter örüljön, hogy a céh befogadja és ne sértse meg a mesterdalnokokat azzal, hogy visszautasitja a tagságot.
Hát igen, ha csak a szöveget olvassuk, ez bizony kinosan hangozhat, pláne azoknak, akik némiképp ismerik a Wagner utáni történelmet.
Azoknak azonban, akik ismerik a zenét -illetve Sachsot, akit ez a zene ábrázol- ez a nagy nemzeti öntudatról szóló ária nem annyira kinos. Ez egy okos, a közösségben bizó és azt erősitő ember hitvallása arról, hogy a szorgalmas munka és a műveltség derűs és minőségi életet biztosit a közösség -ez esetben a német nemzetállam- tagjainak. (Ne feledjük, hogy a középkorban, sőt, még Wagner idejében is a nemzetállam eszméje haladó gondolatnak számitott! És szerintem manapság is az, lévén a társadalmi fejlődés egyik lépcsőfoka, amire rá kell lépni, ha feljebb akarunk jutni. Zárójel bezárva, operakritikát irok.)
Szóval egy hanggyilkos, két és fél órás baritonszerep utolsó tiz perce ez az ária, ami ha rosszul sikerül, az egész előadást gyengének érzi az operalátogató, lévén ezután már csak a meghajlás következik.
Nagy izgalommal vártam egyik kedves Wagner baritonom, Perencz Béla debütálását a szerepben. Régebben Sólyom-Nagy Sándor énekelte Sachsot, őt sajnos csak felvételről ismerem. Mostanában Gurbán Jánost és a már emlitett Kundert hallottam vagy féltucatszor. Igaziból szerettem az ő megfontolt, töprengő, filozofikus éneklésmódját, de az utolsó tiz percet vele is inkább kihagytam volna.
Vártam hát Perenczet, őt már hallottam Amfortasnak és Telramundnak is, jó Wagner énekes, valahogy igazi német hang. Aki nem jár operába, az ezt nem érti, de tényleg vannak énekesek, akiknek Wagner áll jól, mig másoknak mondjuk Verdi vagy Mozart. Fogadjuk ezt most el, Perencz egy jó Wagner bariton, pont.
Birta is a szólamát rendesen, és bár voltak a szereposztásnak hibái bőven, de élveztem az előadást nagyon. Kedves, megszokott Walter (Molnár András), erőteljes, bár nagyon lebegő Éva (Markovics Erika), szép zöngéjű, egészséges hangú Magdaléne (Gál Erika, az est legjobbja), szinészileg remek Dávid (Beöthy Kiss László) hangilag nem túl tetszetős, ám megfelelőlen rosszindulatú és tehetségtelenBeckmesser (Kálmán Péter), remek karmester (Kovács János) és a fél háznak köszönhetően, 400 Ft-os jeggyel elfoglalt 12.500 Ft-os szék gondoskodott arról, hogy jól érezzem magam. Jah, és a várakozásnak megfelelően férfias és erőteljes Hans Sachs, azaz Perencz Béla. Tetszett a szerepben nagyon, örültem, hogy végre van egy saját suszterünk, aki nagy valószinűséggel végig birja majd énekelni a szerepet.
Hát, mit ne modjak, végig birta.
Sőt, az utolsó tiz percben talált igazán magára!
Az addig nyugodt, filozofikus, másokra figyelő Hans Sachs az utolsó tiz percben, az alatt a bizonyos, a német kultúra nagyságát dicsérő ária alatt mennydörgő hangú népvezérré, had ne mondjam, hordószonokká alakult. Előbb dörgő hangon lebaszta Waltert, amiért nem akarta elfogadni a felajánlott céhtagságot, aztán még az eddigieknél is harsogóbban ecsetelte a Nagy Német Birodalom szomorú jövőjét, ha az ilyen Walterhoz hasonló kis nyikhajok aláássák azt, amit a Sachsok felépitettek.
Csak ültem ott, és nem akartam hinni a fülemnek.
Két órával azelőtt, a III. felvonás elején Sach csendes hangon még azon filozofálgatott, hogy ugyan mi kell ahhoz, hogy az emberből állattá váljon és verekedni kezdjen (a második felvonás végén van egy tömegverekedés). Másfél órával azelőtt fájdalmasan, de nyugodtan lemondott Éváról, és nem csak hogy átengedte őt Walternak, de még segitette is a fiatalokat. Az érett, középkorú férfi bölcsen belátta, hogy fiatal nőhöz fiatal férfi illik és méltóségteljesen félreállt, sőt, mondom, segitett nekik!!
És mindezen sok lelki szépség és jófejség után ez a bömbölve előadott, melldöngető ária, tényleg azt hittem, hogy hirtelen egy másik darabra váltottak. És hogy kétségem se maradjon az ária mondanivalóját illetően, Hans Sachs, illetve hát Perencz Béla forró csókokkal illette Walter kardját.
Bazdmeg, egy polgárember, egy verseket iró cipész megcsókolja egy háborúskodásba belefáradt, kiugrott lovag, had ne mondjam, dezertőr katona kardját!! És nemhogy megcsókolja, de még körbe is hordozza!! Sokadik előadásom volt ez, de nem emlékszem, hogy bármelyik Sachs körbevitte volna az a nyomorult kardot, amit még Walter is csak azért tartott magánál, hogy amikor felbosszantotta néhány fafejű mesterdalnok, legyen mit megcsörtetnie.
Sachs, a cipész meg magasra felmutatja, sőt, megcsókolja a kardot, és közben nagy hangon, bömbölve énekel.
A közönség meg mindehhez tombolva tapsolt.
A barátnőm ugyan mondta, hogy csak azt ünneplik, hogy végre van egy Sachsunk, aki végig birja énekelni a szerepet, de én nem hittem neki.
Bazmeg, ezek az emberek hangosan kifütyülték Katharina Wagnert, amiért a Lohengrin nászéjszaka jelenetében Elza unottan kapcsolgatta a tévé távirányitóját. Akkora volt a felháborodás, hogy ihaj! Hogy itt a rendező megváltoztatta az opera mondanivalóját, hogy ez zeneellenes, meg egyébként is!!!
Itt meg ünnepeltek, holott a megvalósitás legalább annyira zeneellenes volt, mint a Lohengrinnél, és itt ráadásul még a rendezői koncepciónak is ellentmondott az énekes karakterformálása.
Itt ugyanis Sachs tényleg egy jófej, segitőkész, szeretnivaló figurának van beállitva, egyszerűen érthetetlen, hogyan lett belőle az utolsó tiz percre egyszercsak nagy hangon bömbölő, ráadásul kardot csókolgató népvezér. Egyből eszembe jutott itt az egyik komment, hogy valaki úgy jött ki egy Wagner előadásról, hogy a legszivesebben lerohanta volna Lengyelországot.
Hát ez után a finálé után tényleg azt vártam, hogy a közönség kitódul az Andrássy úra, feltépi az utcaköveket és megdönti a kormányt. De legalábbis a Dunába lövi.

Őszintén mondom, ilyen borzalmat operában még soha nem hallottam.
Két órával azelőtt még azon tűnődtünk, hogy tán egy szentjánosbogár csipett meg valakit és emiatt robbant ki a szégyenteljes éjszakai verekedés, aztán tanúja voltam annak, ahogy egy férfi lemond a férfilétről és nagypapának áll, aztán egyszercsak ez a hőbörgő, agressziv szónoklat, nem is értettem, hol vagyok.
Aztán megértettem.
Úgy bújik ki az emberből az állat, hogy lemond a szerelemről és a férfilétről, nagypapának áll, aztán a belesavanyodott libidó kihozza belőle a népvezért és hordószonoknak áll.
A közönség meg mindehhez eksztatikusan tapsol.
Én meg hápogok és rettenetesen szarul érzem magam.
Nekem ugyanis annak idején az osztályfőnököm azt mondta, hogy a művészek tudják a leghamarabb érzékelni a társadalomban érlelődő változásokat, ezért érdemes szinházba és kiállitásokra járni, mert ott sokkal pontosabb képet kaphatunk egy ország állapotáról, mint akármilyen statisztikából vagy hangulatjalentésből.
Hát jelentem, mi manapság ott tartunk, hogy a hőbőrgőknek és kardot körbehordozókank tapsolnak.