Az éjjel megint a berobbantott hídról álmodtam.
Általában már napközben is tudom hogy éjjel majd a vasúti sínekre szakadt úttest és a töltésről meredező vastraverzek látványára ébredek, de van úgy is, hogy teljesen váratlanul tör rám. Ezt soha nem tudhatom előre. Elég hozzá egy különlegesen gödrös férfiáll, vagy egy szép formájú, rövid körmű kéz. Ilyenkor szinte robban bennem az endorfin, a szívem gyorsabban ver, kipirulok, a meglepetés felkúszik a torkomba, kiáltanék. Aztán, a tizedmásodpercig tartó eufória után jön a döbbenet: hiába hasonlít az áll, a szempár nem ugyanaz, nincs a kézfejen, a gyűrűs és a középső ujj között ott az a pici V alakú sebhely. Ez a legrosszabb, mert a szinte földöntúli boldogság után azonnal jön a reményvesztettség.
Van más variáció is, ez elviselhetőbb, mert ez legalább egyből a fájdalommal borít be és úgy lök bele a reménytelenségbe. Elég ehhez egy gólyafészek, mint ez is itt lent, csak a villanydrótok nélkül:

Vagy egy tehetetlenül széttárt kar, amiről hiába tudom azonnal hogy az általános emberi testbeszéd része, mégis eszembe juttatja azt a nagykövetségi alkalmazottat. Teljesen mindegy hogy türelmetlenség vagy sajnálat van a hangjában, a mozdulat mindig ugyanaz: enyhén felvonja a vállát, picit ingatja a fejét és a kifordított tenyerét mutatja felém, hogy lássam is, ne csak halljam: „We have no information, his name is not on the lost lists.” Ezzel aztán el lehet menni haza, nehéz szívvel, könnyeket nyelve, de ez legalább nem ültet fel a hormonok hullámvasútjára.
Ilyenkor mindig a híddal álmodok, vagy a szétdúlt tanya egyetlen épen maradt villanyoszlopán fészkelő gólyákkal.
Ami a legborzasztóbb, hogy az évek folyamán sem csökken bennem a rémület. Ugyanúgy eljegesednek az ujjaim, görcsbe rándul a gyomrom, lebénul a lábam, ugyanazzal füsiketítő dübörgéssel áramlik az ereimben a vér és ugyanúgy szédülök. Csak annyit sikerült elérnem, hogy már rövidebb ideig tart a halálfélelem, már nem napokra, “csupán” percekre üt le a lábamról.

Eszékről indultam, mert dolgom volt Rijekában és visszafelé, félúton gondoltam meg magam, hogy mégsem jövök haza, megkockáztatom a kerülőutat. Egy régi térképben bíztam meg abban, hogy addigi életemben mindig akadt valaki aki segített, útbaigazított. Egy idő után elfogytak a Belgrád távolságát mutató táblák, sőt, egyszercsak mindenféle tábla elfogyott az út mellől, az úttesten egyre több lett a belövésnyom. Elmentem egy kiégett istálló mellett, a henger alakú gabonatárolón óriási lyuk tátongott, átsütött rajta a nap. A pici, alig több mint tucatnyi házból álló falucska porig volt rombolva, egyetlen ép ház sem maradt. Ennek a falunak a végénél jelent meg az első útakadály is. Kb. három méteres betonoszlopok, dupla X alakban rögzítve, szögesdróttal körbetekerve. Eleinte csak keretbe fogták az utat, de pár kilométerrel később már felkúsztak a padkára, majd az aszfaltra is, előbb csak két sávot, majd egyet hagyva szabadon. Megfordulni már nem lehetett, muszáj volt előre menni. Megint egy lerombolt mezőgazdasági telep, beomlott istállóval, leégett kazlakkal, és ebben a reménytelen üszkösségben, az egyetlen egyenesen álló villanyoszlopon egy gólya építgette a fészkét. Nem tudom mit gondolhatott magában, kereste-e a régit, esetleg tavaly is ezen a villanyoszlopon lakott. Ő szokva lehetett az ilyesmihez, a tél minden évben szétcincálja a madarak lakását, hát épített egy újat, kitartóan, precizen, készült a költésre. Szerettem volna megkérdezni tőle, hogy onnan a magasból lát-e valamerre embert, de hát nem beszéltem gólyául. Azt sem tudtam neki elmondani, hogy mennyire sajnálom ami a kéményekkel történt, ott biztos jobb helye lenne a fiókáknak mint egy villanypóznán.
Aztán értem a hídra. Szemből érkezve -ha nem néztem a szögesdrótot- egy teljesen hétköznapi vasúti felüljárónak tűnt, nem volt semmi jele annak, hogy a felső harmada hiányzik. Pedig hiányzott. Tiszta munkát végeztek a robbantók, csak két nagyobb vasgerendából lógott ki pár méternyi, az aszfalt egyenes vonalban ért véget és ugyanolyan egyenes vonalban folytatódott a túloldalon. Csak a két, szinte mérnöki pontosságú él között, lent, a mélyben volt rendetlenség. Betondarabok, aszfaltrögök, meredező vasgerendák borították a síneket.
Furcsa érzés amikor az ember nem azért akar valamit túlélni mert fél a haláltól, hanem azért, mert dolga van. Nekem el kellett jutnom Belgrádba, muszáj volt, reméltem hogy ott megtudok valamit.
Nem tudom hány kilométert tettem meg hátramenetben. Sőt, azt sem tudom, mennyi ideig tartott ez a kitérő, jóval éjfél után értem csak a határátkelőhöz, már zárva volt, várnom kellett hajnalig.
De mindez már nem is igazán számít, hisz egész életemben látni fogom a gólyát is, a hidat is, a beszakadt tetejű házakat és istállókat is.

A kép Gejza alkotása