Hallom a hírekben, hogy a Kormány programot készít a gyermekszegénység felszámolására.
Nagyon nehéz nekem erről bármit is mondani, alig tudok valamit a szegénységről.
De tényleg! Voltak nehéz éveim, de az igazi szegénység valahogy mindig elkerült.
Nem volt persze könnyű 17 év 9 hónaposan egy doboznyi könyvvel és egy utazótáskányi ruhával beköltözni egy albérletbe, de végülis éppen túl voltam az érettségin, nyár volt, olyankor nem kell télikabát. Mire kell, addigra majd veszek, hisz munkám volt. A legrosszabbul fizetett szférában, a ruhaiparban - úgyhogy venni persze nem tudtam, de varrni igen. Kicsit ciki volt, steppelt, de jó meleg és az akkori anyagok még jók voltak, tíz évig is lehetett hordani azt a kabátot. Amikor meg egy évi spórolás után megvettem életem első saját varrógépjét, no, hát attól kezdve háváj volt az élet, nyolc óra munka, nyolc óra maszekolás, nyolc óra szórakozás, húsz évesen, hát naná, mikor ha akkor nem?
Aztán 15 év múlva lakás is került. nem volt ingyen, inflációs évek voltak, de hálistennek csak itthon. Külföldön normális életet éltek az emberek és jól megfizették, ha valaki eltakarította utánuk a szarukat meg felmosta a kiömlött narancsléjüket. Mit számít az ember életében 2-3 év, ugyan, semmiség!
Aztán persze kiderült hogy inkább 4 évet kellett volna rászánni, mert hiába a lakás, nincs benne fürdőszoba és mivel munka sincs, hát pénz sincs kőművesre. Nagyon jól meg lehet egyébként tanulni a kupacba összerakott csempére helyezett lavórban mosakodni - nincs abban semmi rossz, egész gyerekkoromban így csináltam azzal a különbséggel, hogy akkor legalább egy hokedli volt a lavór alatt. De a csempésdobozokon ülni is lehet, sőt, a rezsót is rá lehet tenni - elvégre ugyanaz a -legolcsóbb- csempe lesz a konyhában is.
Konyha ugyanis kellett, mert főzni muszáj volt, a házi koszt sokkal olcsóbb és változatosabb. Teljesen más íze van például a tojásos tésztának mint a tojásos rizsnek. És az olaszoktól is tanultam egy remek receptet; pasta con aglio, olio e peperroni. Nagyon finom, apróra vágott fokhagymát meg kell pirítani egy kis olajon, finomra vágott csilipaprikával és petrezselyemmel összekeverni és ebbe a fűszeres olajba belekeverni a kifőtt tésztát. Az olaszok reszelt parmezánsajtot szórnak rá. Én sajt nélkül ettem, trappistával úgyse jó, hát akkor minek költsek rá? A fokhagymás petrezselymes olajba egyébként kenyeret is lehet mártogatni. A rezsón nagyon finom a héjában főtt krumpli is. Úgy a jó, ha éppen csak egy ujjnyi vizet öntünk alá és szorosan lefedve, a gőzben főzzük. Így energia is kevesebb fogy.
Szóval lényeg a lényeg, hogy amig jót tud enni az ember, addig nem nevezhető szegénynek.
A szegénység másik jele sem volt rajtam látható, rongyos sem voltam soha. Hogy is lettem volna, varrónő létemre. A Ruhagyárból annak idején zsákszámra vettük a szabászati hulladékot. Egy nagyüzemben ez gyakran 1,5 - 2 méteres anyagdarabokat jelent. Ezt beteríteni már nem gazdaságos, de kisipari módszerekkel még feldolgozhatóak. Amig tartott ez a készlet mindig volt ruhám. Mire elfogyott, az ország fogyasztási szerkezete is megváltozott; olcsó méterárut csak nagykerekben, harminc méteres vagy nagyobb mennyiségekben lehetett vásárolni. A méteráru átköltözött a méregdrága, csillogó villogó hobbiboltokba.
Olcsó méteráru helyett jött az olcsó kínai - egyszer mosható, tehát egyszer használatos ruhákkal. Annál már sokkal jobbak a turkálók, mert ugyanazért az árért jó minőségű, jól szabott használt ruhát lehet venni. A jó minőség pedig akkor is jó minőség, ha már kissé divatjamúlt. A kopott elegancia tiszteletreméltóbb mint a vadiúj gagyi - az legalább egyszer valamikor elegáns és ízléses volt.
Szóval ruhám mindig volt.
A cipő, az már nagyobb gond.
A legjobb cipő sem bírja 5-6 évnél tovább.
A vacak meg két hónapig sem. Tizednyi árért századnyi használati érték - itt nagyon igaz, hogy aki szegény az a legszegényebb. Mert ha lenne egyben 15.000 Ft-ja, letudná a cipő gondját legalább három évre. De mivel nincs, három havonta költ 3.000 ft-ot, a három év alatt 36.000-et.
A jó cipő pedig fontos, mert munkát kell találni, azt pedig nem fog kapni, ha koszlott edzőcipőben megy állásinterjúra. A 10 évvel ezelőtti divatú blúzt ugyanis el lehet adni úgy, mintha hippik lennénk, vagy a retrót kedvelnénk, de a repedt műbörből kikandikáló lábujj már elriasztja a humán erőforrás menedzsereket.
Meg lehet egyébként oldani, erre vannak a barátnők. Mindig van valaki, aki ad kölcsön egy pár cipőt, egy harisnyát, egy mutatósabb táskát. Hogy egy számmal kisebb a lába?? Ugyan, nem probléma! Az ember kifesti magát (a szemceruzát és a rúzst is a barátnő adja kölcsön, sápadtan, karikás szemmel nem lehet állásinterjúra menni!) felöltözik szépen és felhúzza a kínai tornacipőt. Egy reklámszatyorba beleteszi a kölcsönkapott körömcipőt, felül a buszra, villamosra, mikor mire, megkeresi a kiszemelt munkahelyet és egy sarokkal előtte átcseréli a cipőt. Egy saroknyit még a legszűkebb cipőben is ki lehet bírni, fél óra az interjú, annyitól senkinek sem nő tyúkszeme. Csak arra kell vigyázni, hogy ne vágjunk fájdalmas arcot, mert az mindig elriasztja a humán erőforrás menedzsereket. A sarkon aztán vissza lehet cserélni a tornacipőt, az első fizetésünkből pedig venni a barátnőnek egy tábla csokit.
Merthogy addig a papucsát is kölcsönkérjük, azért nem szoktak szólni egy irodában, ha valaki papucsban van bent.
Ha pedig nem akarjuk, hogy az új munkatársaink észrevegyék hogy milyen csóróak vagyunk, akkor ajánlom a következő módszert: venni kell egy csomag szép paírszalvétát. Tényleg nagyon szépet! Abba reggel bele kell csomagolni két szelet egymásra rakott kenyeret és délben már csak arra kell ügyelni, ne lássák a többiek, hogy mit eszünk. Ha elfogyott a kenyér a papírszalvétát ügyesen el lehet tüntetni a zsebünkben és amikor látótávolságon kívül vagyunk, ki lehet simítani és összehajtani. Másnap a kenyerek szélét kicsit meg kell olajozni becsomagolás előtt. Ez azért fontos, mert ha esetleg mégis lenne valaki aki gyanút fog hogy mi netán csupasz kenyeret majszolunk, az most megnyugodva fogja látni az átzsírosodott papírszalvétát. Ezt már laza természetességgel lehet kidobni, senki sem fogja ellenőrízni hogy nem a felvágottól lett zsíros.

Ezek persze csak fiatalkori bohóságok, csak edzések az élet nevű küzdősportra, közük sincs a szegénységhez.
Mert lehet ugyan, hogy nem volt mit ennem, lehet hogy nem volt hol laknom vagy nem volt mit felvennem, de két dolgom mindig volt: esélyem és reményem.

Nem tudom milyen programot dolgoz ki a Ferge Zsuzsa vezette munkacsoport, de ha ezt a két dolgot nem veszik számításba, akkor felesleges munka és kidobott pénz az egész.


folyt köv.