Eltemettük – illetve hát eltemették, mert huszonakárhanyadik munkatársként aligha van jogom a többes szám első személyt használni. Akármilyen nagy veszteségként éltem -és élem- is meg a halálát, Ő elsősorban a családja halottja, aztán a szakmáé.

A temetés sem segített abban, hogy elhigyjem a visszavonhatatlan tényt, hogy nincs többé, hogy ezután már nem ad sürgős munkát, nem ragaszt kis dícsérő cédulácskákat a leveleimre és nem futok össze vele a büfében egy vadas marhára. Meghalt, egy fadobozba zárva leeresztették a sírba és földet szórtak rá. Már amennyit tudtak persze, mert a gyászolók több száz szál virággal borították be a koporsóját – tényleg nagyon sokan jöttek el akik szerették őt.
Ő és az enyészet, a semmivé levés két össze nem egyeztethető fogalom. Csak azok, akik közelről ismerték (vagyunk pár százan) tudják, hogy mennyire tele volt élettel. És persze tervekkel, hosszú távú tervekkel. Egyike volt azon keveseknek, akik egy intézkedés hatását évtizedekre előre, fejben le tudták modellezni. Ezért is volt alkalmas csúcsvezetőnek. Mindig volt nem csak B, de C és D terve is. Mindig tudta, hogy egy lépés kiknek az érdekeit fogja sérteni és mire a probléma valóban jelentkezett, neki már régen készen volt a megoldási javaslata. Kár, hogy nem mindig vették figyelembe a tanácsait. Az ország legjobb szakembere volt.

Azt pedig, ahogy velünk, a munkatársaival bánt, azt egyetemen kéne tanítani. Komolyan mondom, soha még ilyen emberrel nem dolgoztam együtt. Számára nem létezett értéktelen ember (volt pedig körülötte néhány, de ez a zárójel is csak az én kicsinyességemet mutatja az ő nagyságához képest), szóval számára nem volt értéktelen ember, csak az emberhez nem illő feladat. Mindenkiben talált valamit, amit hasznosnak tartott és a szintén csak rá jellemző tapintattal azt a képességét aknázta ki. Ha valakiből végképp nem tudott semmit kihozni (van ilyen, az emberek változnak az idő múlásával és nem mindíg előnyükre), akkor is mindent elkövetett, hogy ne alázza meg. Elküldeni senkit nem tudott “csak úgy”, képes volt hónapokig dolgozni, kapcsolatok tömkelegét bevetni azért, hogy találjon neki egy olyan helyet, ami megfelelő.
Arról pedig, ahogy velünk, nőkkel bánt, tucatnyi kutató tudna diplomamunkát írni.
Őszintén mondom, nem túlzok, a legideálisabb főnök volt, amit egy nő kaphat.
Több mint két év alatt soha egyetlen bizalmaskodó szava nem volt, mégis, végig nőként bánt velem. Tényleg, nem tudom, hogy csinálta, néha bókolt, sőt, gyakran viccelődött is, de mégis, egyetlen pillanatra sem éreztem, hogy bizalmaskodott volna. Sőt, egy kollágát, aki előszeretettel tartotta a kezét a munkatársnők hátán, karján, a fülem hallatára tett úgy helyre, de valami olyan hihetetlen finom humorral, hogy az illető is nagyot kacagott, viszont azóta sem mert kartávolságnál közelebb jönni hozzám.
Szeretett nőkkel dolgozni. A nagy bánatomat elemezgetve még azon is elgondolkodtam, hogy nem voltam-e belé szerelmes. Illetve hát nem voltunk-e szerelmesek belé mi, néhányan a negyven körüli munkatársnők közül. Végre is fizikai megjelenésében igen vonzó, jó kötésű, sportos, magas, vállas, gusztán őszülő, jóképű férfi volt. Egyáltalán nincs kizárva, hogy a mindennapi kapcsolat, a vonzó külső, a még vonzóbb belső valamiféle késő kamaszkori rajongást ébresszen bennünk. A kolléganők nevében persze nem nyilatkozhatok, de a magaméban igen: nagy biztonsággal állíthatom, hogy nem. Egyrészt, az érzéki vágyaim máshoz kötnek, másrészt pedig egy férfit, akibe szerelmes vagyok a magaménak tudni akarom és nem pedig hasonlítani hozzá.
Márpedig én nagyon szeretnék hasonlítani hozzá. Szeretnék olyan széles látókörű, higgadt és derűs ember lenni mint ő. Persze soha nem leszek, de őszintén szeretnék és mindent el is fogok követni, hogy lelkileg hasonlítsak hozzá – már persze a saját adottságaimhoz képest.
És mindent el fogok követni, hogy három hónapon belül befejezzem azt, amit együtt kezdtünk el - azért, hogy én is békében nyugodhassak.
Annyira szeretném hinni, hogy egyszer még találkozunk.