:-) Szépjóreggelt!
:-(
Régen szégyelltem magam ennyire. Iszonyatos nagy bunkónak éreztem
magam.
Úgy történt, hogy mi minden hétvégén bevesszük magunkat a Duna parti
ártéri erdőbe. Madarakat etetünk, gombászunk, medvehagymát keresünk, egy
evezőskocsmában megreggelizünk, ilyesmi. Enélkül nincs hétvége, vagy
legalábbis nem érezzük hétvégének a szombatot-vasárnapot.
Most a kedves erdőnk víz alatt van, a kocsmánkat nyilván kitelepítették, de
valahova mégis menni kell. Én javasoltam a káposztási Farkas-erdőt, de a
bartáném nem, az ő kutyája a Dunához van szokva, majd felmegyünk a hídra.
Hiába pofáztam, hogy a part le van zárva, a Népsziget le van zárva, a Római
le van zárva, minden le van zárva. Nem baj, akkor majd megyünk az
Amphiteátrumhoz, szedünk aranyesőt, a kutyáknak muszáj sétálni. Sőt,
nekünk is muszáj. Én meg amilyen ramaty állapotban vagyok, ráhagytam,
nemellenkeztem, jó legyen úgy.

Korán reggel még csak-csak átjutottunk a hídon, az Arany patak gátja is
járható, de visszafelé jövet, hát az egy rémálom volt, komolyan. A híd és a
felhajtó le lett volna zárva, de senki se törődött a kifeszített szalagokkal, a
halmokba rendezett homokkal, sőt, még az ott lévő őrrel sem. Szerencsétlen
polgárvédelmis majdnem sírt, annyira könyörgött az embereknek, hogy nem
lehet arra menni, le van minden zárva, veszélyes, nem hallgatott rá senki. A
sok ökör katasztrófa túrista ment, ment, látni akarták a nagy vizet.
Babakocsival, gyerekkel, kutyával, de első legjobban fényképezőgéppel és
videókamerával felszerelkezve jöttek autóval, motorral, gyalog, bringával. A
polgárvédelmis feladta, félreállt, csak a telefonba könyörgött, hogy küldjenek
még egy embert, mert ehhez ő kevés.
A pofámról a bőr majdnem leégett, komolyan.
Az egy dolog, hogy mi naponta megfordulunk a vasúti hídon és a környékén
(hétköznap is arra sétálunk, csak akkor egészen korán, még sötétben) és
van még pár kutyás és megszállott kocogó, akiknek a napjához hozzátartozik
a Duna látványa, de mi a büdös anyja picsáját keresett ott az a sok hülye??
Amikor hónapok telnek el anélkül, hogy egyetlen emberrel találkoznánk
arrafelé? Most meg csapatostul, mint az ökörcsorda, kamerával ráadásul,
csak öt percre, csak éppen leparkolnak, csinálnak pár fényképet,
szörnyülködnek kicsit, szidják a homokot szállító teherautókat amiért félre kell
állni előlük, megverik a gyereket mert amig ők fotózkodnak, addig a kiskölyök
beledagonyázik egy pocsolyába vagy játszani kezd az odakészített homokkal.
Iszonyatosan szégyelltem magam amiért egyike lettem ennek a
szenzációéhes csordának. A barátnőm is teljesen kétségbeesett, azt hiszem,
jövő héten nem kell nagyon győzködnöm, hogy inkább villamosozzunk kicsit
és menjünk másfelé sétálni.
Tök komolyan mondom, aki nem segíteni megy oda, az inkább maradjon
otthon a seggén, ne nehezítse azoknak az életét, akik azon dolgoznak, hogy
ne öntse el a várost a Duna.