:-) Szépjóestét!
Jajj.
jJajjjajajjjj.
Nem dicsekvés, de máma minden eddigi munkarekordomat megdöntöttem.
Színtiszta sztahanovizmus amit csinálok, idióta HüPi aki vagyok - és még el is dicsekszem vele, várom hogy megsimogassák a buksimat, vagy emeljék a fizetésem, vagy a rossebb tudja, de abba kéne hagynom mert egyikre sem számíthatok igazán.
A munkám (az iktatáson, apró kis levelek megírásán, Cuppancska és Passziánsz hibáinak kijavításán, az irattár túrásán és hasonló szellemi segédmunkákon kívül) abból áll, hogy bazi nagy, 8-10-12-20 oldalnyi terjedelmű pályázatokat olvasok és kikapom belőlük azt a 20-30 szót, amire az adatbázisunknak szüksége van.
Ezek a pályázatok folyóírással készülnek, némelyikük legalább fejezetekre van tagolva, de gyakran még az se, csak 8-10-12-20 oldalon keresztül nyomják a rizsát. Én olvasok, filctollal kiemelem azokat a szövegrészleteket amik a döntéshozatalhoz fontosak majd ezeket a szövegeket beviszem egy adatbázisba. Ha keresünk valamit, csak beadom a fő paramétereket és a gép a mondjuk 400 pályázatból kidobja azt a tucatnyit, amit érdemes a szakembereknek odaadni hogy válasszák ki közülök az egyetlent, a legjobbat.
Amikor tavaly ilyenkortájt elkezdtem ezt a munkát, napi 8 órában 6 pályázatot tudtam feldolgozni; de akkor egész nap nem ettem, nem ittam és nem pisiltem, műszak végén viszont indiántáncot jártam az iroda közepén.
Ma három óra alatt feldolgoztam 8 (mondom; NYOLC!!!) pályázatot.
Igaz, ez alatt a három óra alatt nem ettem, nem ittam és nem pisiltem, viszont a fülem be volt dugva papírgalacsinokból gyúrt kis gombócokkal és műszak végén nem hogy indiántáncot járni nem tudtam, de még a székből felkelni sem nagyon.
Ez alatt az egy év alatt számomra is meglepő technikát dolgoztam ki; nem szavakat olvasok, hanem negyed, sőt, néha harmadoldalnyi szövegeket egyszerre. Ha van benne olyan szó ami fontos az adatbázisunkba, akkor figyelmesen is elolvasom azt a szakaszt, ha nics, akkor megyek tovább. Emlékezni nem nagyon emlékszem semmire mert nem az a célom hogy vissza tudjam idézni amit olvasok.
Kulcsszavakat keresek, semmi több.
Az csak a baj, hogy iszonyú nagy rajtam a felelősség, mert ha valamit rosszul viszek be, arra jó esély van, hogy nem fogjuk észrevenni. Ha nagyon nagy baromságot csinálok és azt valaki később émegtalálja nincs semmi baj, mert lehet javítani. De ha csak kis baromságot amit senki nem vesz észre, akkor az a pályázat az idők végezetéig ott fog pihenni az adatbázis legmélyén, soha nem fogja kiköpni a gép.
Nyilván ezért is érzem magam ilyen pocsékul a mukahelyemen. Ott vagyok Mancikának, gépelni, meg nyüstölni az iktatást, aztán közben úgy alakult, hogy a munkaidőm egy részében én vagyok egy rendszer kiindulási pontja. Na nem az alfája, de én teszem meg az első, nagyon fontos lépést.
Napi hat órában kapcsolgatom az agyam a Mancikaság és az egyik legnehezebb szellemi munka, a lényeg kiemelése között.
Csoda, hogy ennyire ki vagyok merülve?
És csoda, hogy tényleg szívesebben vagyok mellékállásban takarítónő?
Az legalább kiszámítható.