:-) Szépjóestét!
éppen most ért véget a rádióban Bellini Normája.
Az egyik legkülönösebb opera, amit valaha hallottam. Olyan, mintha két különböző operát játszanának egymás után, mintha a két felvonásnak semmi köze nem lenne egymáshoz. A sötét, fenyegető tragédiához képest az első felvonás zenéje kifejezetten könnyed, fülbemászó. Aztán a szünet után, a második felvonásban teljesen megváltozik a zene hangulata, eltünnek az operettes szinek és egy hihetetlenül gazdag, mély, drámai muzsikát kap a közönség.
Kicsit olyan, mintha Bellini kompromisszumot kötött volna; jó, az első felvonást csináljuk úgy, hogy mindenkinek tetszen, ringatózzon rá a páholyok és a karzat közönsége is. Aztán, ha már a fülükben van a dallam, mutassuk meg nekik mi az igazi zene. Legalábbis amikor először (és másodszor, meg harmadszor) hallottam az Erkelben a darabot, teljesen az volt az érzésem, mintha Bellini azért vette volna könnyedebbre az első felvonás zenéjét mert attól félt, hogy a közönség nem értvén az igazi zenei mondanivalóját a szünetben otthagyja az előadást.
Ez persze nem biztos, csak megérzés. Utána kéne olvasni, nyilván egy életrajzból kiderülne igazam van-e vagy hülyeségeket beszélek.
Nekem mindenesetre sokkal jobban tetszik a Norma II. felvonása. Mélyebb, szenvedélyesebb, gazdagabb, elgondolkodtatóbb.
Legyen itt a leghíresebb ária, a Casta diva egy koncertfelvétele a valaha élt talán legjobb Normával, Maria Callassal: