Hát rólam aztán tényleg köztudott, hogy utálok telefonálni. Ha mindenki így állna a kommunikációhoz akkor a telefontársaságok álla igen gyorsan felkopna. Gyűlölök, tényleg nagyon gyűlölök telefonon cseverészni. Soha nem is értettem azokat akik órákig képesek csacsogni, közben megvacsoráznak, kifestik a körmüket vagy csak elfekszenek a fotelban és jól érzik magukat.
Nno, de legyen itt példának egy mai "beszélgetés":
Brünnhilde: - Szia, Isten éltessen sokáig!
Erda (a walkűrök anyja): - Köszönöm!
B: - Hogy vagy?
E: - Jól.
B: - Reggel hívtalak, nem vetted fel, mit csináltál?
E: - Kukáztam.
B: - Mit?
E: - Kedden viszik a kukát.
B: - Aha. Szomszédok?
E: - Elvannak.
B: - Nem zavarognak?
E: - Nem.
B: - A lábad?
E: - Fájdogál.
B: - Valami érdekes csak van?
E: - Nincs semmi.
B: - Értem. Hát akkor majd hívlak. Szia!
E: - Szia!
Aztán, amikor már kikapcsoltam a telefont és el is tettem, még hozzátettem, csak úgy magamnak: - majd hívj, ha történik valami, mert nekem aztán tényleg nem hiányzik, hogy széles vigyorral, derűsre hangolva felhívjalak csak azért, hogy aztán 1 perc 12 másodperc múlva rekedten, idegesen rángó szemhéjjal tegyem le a kagylót. A fene se fog itt rágörcsölni a harapófogóra, ha egyszer valaki csak egyszavas válaszokat tud kinyögni, hát azt én nem kérdezem.
Nno.
Az csak a baj, hogy ilyenkor rettenetesen szégyellem magam mert tudom, hogy erőltetni kéne. A kapcsolatokat az ilyen kis beszélgetések tartanák életben ugyanis.
De nekem nem megy, nem tehetek róla, az utóbbi évtizedben már egyáltalán nem megy. Még élőbeszédben sem nagyon, telefonon meg aztán végképp nem.
Nem bírom naponta végighallgatni a barátném ajtószomszédja véres székletének a történetét, a második unokatestvérem harmadik feleségének negyedik abortuszát, és az sem érdekel, hogy a munkatársam gyereke megbukik-e az érettségin gyorsírásból vagy nem - vagy esetleg még érettségi előtt felcsinálják.
Nem bírom, nem bírom napról napra hallgatni. És ebben az a legnagyobb baj, hogy aki napi szinten nem hallgatja meg a körülötte élők ilyesféle élményeit, annak előbb-utóbb csak a fentihez hasonló egyszavas válaszok jutnak. Még akkor is, ha néha szívesen érdeklődne vagy beszélgetne.
Nem volt ez mindig így, de nem tudok rá visszemlékezni, hogy mikor kezdtem megutálni a bájcsevegést. Amikor még mindenféle öregasszonyoknál albérletben laktam, szívesen hallgattam a történeteiket. A munkatársaimról is sok mindent tudtam, ha nem is volt érdekes az életük, de tanulni lehetett tőlük és hát jól esett a gép mellől elszabadulni egy cigire és kicsit szellőztetni a szánkat.
Aztán összehozott a sors pár beszédkényszeres emberrel és egyre kevesebbet beszéltem és egyre többet hallgattam. Azért hallgattam el, mert észrevettem, hogy a parttalan locsogás untat, és hát ugye nem akartam, hogy mások unják az én fecsegésem.
Aztán már nem csak untatott, de idegesített is a túl sok beszéd és minél jobban zavart a mások beszédje, annál kevesebbet szóltam én. Az utóbbi években már odáig jutottam, hogy hónapokat tudtam ülni valaki mellett egy irodában úgy, hogy szinte semmit nem mondtam magamról. Utáltak is érte eléggé, az sem érdekelt. (Igaz, közben elkezdtem blogot írni, az ugye jócskán kielégíti a közlésvágyat.)
Csak hát ugye amit az ember nem gyakorol azt elfelejti, úgyhogy itt tartok, hogy anyámból nem tudok egy összetett mondatot kihúzni. És ami még ennél is nagyobb baj, hogy már nem is nagyon akarok. Nem csak belőle, senkiből. És ami a legeslegnagyobb baj, hogy belőlem is egyre nehezebb épkézláb, összetett mondatokat kihúzni. Leszoktam a beszélgetésről és nem is hiányzik.
Fogalmam sincs hol és mikor veszítettem el a 20 évvel ezelőtti kedves, érdeklődő, locska-fecske énemet, de nem találom sehol.
Nno, de legyen itt példának egy mai "beszélgetés":
Brünnhilde: - Szia, Isten éltessen sokáig!
Erda (a walkűrök anyja): - Köszönöm!
B: - Hogy vagy?
E: - Jól.
B: - Reggel hívtalak, nem vetted fel, mit csináltál?
E: - Kukáztam.
B: - Mit?
E: - Kedden viszik a kukát.
B: - Aha. Szomszédok?
E: - Elvannak.
B: - Nem zavarognak?
E: - Nem.
B: - A lábad?
E: - Fájdogál.
B: - Valami érdekes csak van?
E: - Nincs semmi.
B: - Értem. Hát akkor majd hívlak. Szia!
E: - Szia!
Aztán, amikor már kikapcsoltam a telefont és el is tettem, még hozzátettem, csak úgy magamnak: - majd hívj, ha történik valami, mert nekem aztán tényleg nem hiányzik, hogy széles vigyorral, derűsre hangolva felhívjalak csak azért, hogy aztán 1 perc 12 másodperc múlva rekedten, idegesen rángó szemhéjjal tegyem le a kagylót. A fene se fog itt rágörcsölni a harapófogóra, ha egyszer valaki csak egyszavas válaszokat tud kinyögni, hát azt én nem kérdezem.
Nno.
Az csak a baj, hogy ilyenkor rettenetesen szégyellem magam mert tudom, hogy erőltetni kéne. A kapcsolatokat az ilyen kis beszélgetések tartanák életben ugyanis.
De nekem nem megy, nem tehetek róla, az utóbbi évtizedben már egyáltalán nem megy. Még élőbeszédben sem nagyon, telefonon meg aztán végképp nem.
Nem bírom naponta végighallgatni a barátném ajtószomszédja véres székletének a történetét, a második unokatestvérem harmadik feleségének negyedik abortuszát, és az sem érdekel, hogy a munkatársam gyereke megbukik-e az érettségin gyorsírásból vagy nem - vagy esetleg még érettségi előtt felcsinálják.
Nem bírom, nem bírom napról napra hallgatni. És ebben az a legnagyobb baj, hogy aki napi szinten nem hallgatja meg a körülötte élők ilyesféle élményeit, annak előbb-utóbb csak a fentihez hasonló egyszavas válaszok jutnak. Még akkor is, ha néha szívesen érdeklődne vagy beszélgetne.
Nem volt ez mindig így, de nem tudok rá visszemlékezni, hogy mikor kezdtem megutálni a bájcsevegést. Amikor még mindenféle öregasszonyoknál albérletben laktam, szívesen hallgattam a történeteiket. A munkatársaimról is sok mindent tudtam, ha nem is volt érdekes az életük, de tanulni lehetett tőlük és hát jól esett a gép mellől elszabadulni egy cigire és kicsit szellőztetni a szánkat.
Aztán összehozott a sors pár beszédkényszeres emberrel és egyre kevesebbet beszéltem és egyre többet hallgattam. Azért hallgattam el, mert észrevettem, hogy a parttalan locsogás untat, és hát ugye nem akartam, hogy mások unják az én fecsegésem.
Aztán már nem csak untatott, de idegesített is a túl sok beszéd és minél jobban zavart a mások beszédje, annál kevesebbet szóltam én. Az utóbbi években már odáig jutottam, hogy hónapokat tudtam ülni valaki mellett egy irodában úgy, hogy szinte semmit nem mondtam magamról. Utáltak is érte eléggé, az sem érdekelt. (Igaz, közben elkezdtem blogot írni, az ugye jócskán kielégíti a közlésvágyat.)
Csak hát ugye amit az ember nem gyakorol azt elfelejti, úgyhogy itt tartok, hogy anyámból nem tudok egy összetett mondatot kihúzni. És ami még ennél is nagyobb baj, hogy már nem is nagyon akarok. Nem csak belőle, senkiből. És ami a legeslegnagyobb baj, hogy belőlem is egyre nehezebb épkézláb, összetett mondatokat kihúzni. Leszoktam a beszélgetésről és nem is hiányzik.
Fogalmam sincs hol és mikor veszítettem el a 20 évvel ezelőtti kedves, érdeklődő, locska-fecske énemet, de nem találom sehol.
1 Comments:
At 8:16 de., . said…
A fenébe is! Pont ezen,ilyesmiken gondolkodtam tegnap én is, hogy hol,mi és miért veszett el belőlem, hogy jó-e ez így, s főleg hova fog ez vezetni.
Aztán eszembe jutott Tarkovszkij Rubljovja, és bólintottam, hogy jó,hát ha így, akkor így.
Nem, nem hiszem, hogy ez lemondó beletörődés. Ugye érted?
Megjegyzés küldése
<< Home