:-) Szépjóestét!
Újpest - MüPa 1 óra 10 perc alatt abszolválva. A Belvároson keresztül, mit ne mondjak, a feltúrt Veress pálné utcába is betévedtem, egy horror.
De a Duna mellett végigmenni nagyon szép volt, éppen alkonyodott, csupa narancssárga és lila volt az ég, ráadásul az alkonyi színorgia visszatükröződött a Dunán. Lélegzetelállító látvány volt.

Gyönyörű volt A végzet hatalma is. Sajnos nem volt teltház, nyilván sokan megvárják inkább az operaházi bemutatót - nem mindenki szereti a szinpadtechnika és kosztüm nélküli, szcenirozott rendezéseket. Bánhatják, mert ritka művészi élményben volt részünk, egész kiváló előadás volt a mai.
Csodálatos énekeseket hívtak meg.

Kezdjük rögtön a Leonórát éneklő Michèle Criderrel. A művésznő hajlékony és minden regiszterben atombiztos, erős hangjával és nagyszerű színészi játékával fél perc alatt meghódította a közönséget.
Hasonló, tomboló sikert aratott a bátyját, Don Carlost éneklő Lado Atanelli. Őneki a III. felvonásra kissé a fejébe szállt a dicsőség megpróbálta túlénekelni önmagát, de azért a ló innenső oldalán maradt, nem esett túlzásba. Hatalmas, erős baritonjával ő is belopta magát a pesti közönség szívébe, visszavárjuk.
Az én személyes kedvencem ma este a Melitone-t éneklő Tomasz Konieczny lett. Őt már jól ismerem, énekelt a Wagner Napokon is, de ma egy új oldaláról mutatkozott be. Remekül énekelte a besavanyodott libidótól szenvedő, embergyűlölő barátot. Imádtam az alakítását és a tapsviharból ítélve nem csak én voltam így ezzel.
Don Alvaro szerepében Badri Maisuradze igen hitelesen, bár kissé nazális, vagy még inkább fogfájós hangon énekelte a szerencsétlen sorsú, indián származású hősszerelmest. Igen szép zengésű, erős tenorja ma talán nem volt a legjobb állapotban, legalábbis nekem úgy tünt. Ettől persze még maradhatna itt pár évig, mert még így is leénekelt volna a szinpadról fél tucatnyi átlag magyar tenort.
Diogenes Randes Gvardiánja bölcs volt és jóságos, mindamellett bársonyosan zengő is. Az a helyzet azonban, hogy Crider, Atanelli és Konieczny valósággal ellopta előle a show-t, ma ők hárman voltak az abszolut sztárok.
Randes sorsában osztoztak a magyar szereplők is, kissé ők is háttérbe szorultak - nem érdemelték pedig.
A Debreceni operatársulatban éneklő Tréfás Györgyöt most hallottam először élőben, teljesen rendben van a basszusa, szép Calatrava grófot hallottunk tőle.
Hasonló jókat mondhatok a Preziosilla szerepében tündöklő Pánczél Éváról is. Neki talán jobb lett volna, ha egy picit alacsonyabb sarkú cipőt vesz fel, egy markotányosnő nem szokott tipegni a katonák körül. De a hangja, hát az gyönyörű.
De így igaz ez a másik két szereplőre, Sánta Jolánra és Böjte Sándorra is. A nemzetközi élvonalból válogatott főszereplők mellett is megállták a helyüket, hála és köszönet érte.

Csodálatos volt a kórus és a zenekar is. Előadás után éppen az egyik csellista mellett oldottam el a bringámat. Onnan tudom, hogy csellista, mert a hátán hordta a hangszerét. El is borzadtam kicsit, egy tokba zárt cselló óriási, azzal kész életveszély elindulni. Megköszöntem neki a szép estét és dícsértem a zenekart, mondtam, egész máshogy hangzottak mint az Operaházban, sokkal finomabbak, áttetszőbbek voltak. Azt mondta, hogy ez az előadás nekik majdnem akkora élmény volt mint nekünk, a közönségnek. Amikor először meghallották az énekeseket, mindenki azonnal összekapta magát, mert ilyen hangok alá játszani nekik is nagy megtiszteltetés. Hát, ebben lehet valami, tényleg nagyon jó volt a zenekar is és a kórus is.
Aki nagyon tetszett még az Kovács János, a karmester.
Őróla ritkán írok a blogban, vagy tán egyáltalán nem is. Szinte minden harmadik - negyedik előadást ő vezényli az Operaházban, tudom hogy jó, de annyira természetes a jelenléte, mint a függönyé. Az is szép, mégse szokta senki dícsérni, hogy milyen súlyos az esése és mennyire egyenletesen van redőzve. Még mielőtt nagyon belekeverednék a hasonlatba; lehet, hogy a függöny hiánya vagy a más operákhoz képest igen hosszú nyitány miatt, de ma valahogy jobban figyeltem rá is és így a munkájára is. Nagyon, nagyon-nagyon jó karmester Kovács János, tökéletesen szólt a keze alatt a zenekar.

Legyen még itt pár szó a rendezésről.
Káel Csabának igen nehezen tudom megbocsátani, hogy a 2000-ben készült Bánk bán filmben olyan apró darabokra tördelte a balettbetétet és pláne hogy az igen jó kiállású Kiss B. Attilát úgy rendezte és fényképeztette Bánk nagyáriája közben, hogy inkább nézett ki vállatlan - nyakatlan törpének, mint egy nagyúrnak, aki "bárkit felszúr a bajszára". Nos, ezzel a rendezéssel Káel valamennyit ledolgozott nálam ebből a hátrányból. A szinpadtechnika nélküli, félig szcenirozott előadásokban már megszokott digitális kivetítőt használta és bár néha enyhe túlzásokba esett, alapvetően ízléses és visszafogott rendezést láthattunk. A "néha enyhe túlzásokba esett" alatt azt értem, hogy időnként túlságosan részletező és szájbarágó volt. A súlyosan megsebesült Don Alvaro például átad egy kulcsot frissen szerzett barátjának, a kivetítőn átúszik egy kulcs képe. Más, dramaturgiailag ennél jóval fontosabb jeleneteknél viszont vak maradt a vászon, vagy valami semleges márványozás vibrált csak rajta. Ugyanakkor jó lett volna ügyelni olyasmikre például, hogy amikor Don alvaro azt énekli, hogy "kicsi kezed hideg, mint a halál..." akkor jó lenne, ha a duettet éneklő szerelmes pár fogná egymás kezét és nem a szinpad két végében, egymástól jó tíz méterre állna. Vagy amikor a két álnéven bemutatkozó férfi hirtelen felindulásból egyféle katonabarátságot köt és kijelentik, hogy együtt indulnak a csatába - ehhez képest a jelenet végén az egyik jobbra el, a másik balra el. Szóval azért lett volna még mit dolgozni ezen a rendezésen, de a koncepció alapvetően tetszett és voltak egészen gyönyörű megoldások. Nagyontetszett például, amikor a remetének álló Leonóra beöltözésekor gyertyák lobogtak a kivetítőkön. Számomra ez tökéletesen megteremtette a templomi áhitatot.

Pár szót még a fordításról. Az operafordítások általában borzasztóak, magyartalanok és gyakran csak egymás után leírt szavak halmazára emlékeztetnek. Ez most azért nem volt olyan rettenetes, bár a férfi szerzetesek nem zárdában élnek.

Videónak legyen itt a nyitány, Arturo Toscanini vezényli az NBC Szimfónikusokat 1944-ben. Istentelen gyorsan egyébként, Kovács János pálcája alatt ez sokkal méltóságteljesebb és lebegőbb volt.