Diótörő 4, 3, 2, 1, START!!


Tavaly, miután a főállásomban a karácsonyi lottón sikerült kapnom egy elemes narancsbőrmasszírozót, a másodállásomban pedig négy év alatt a harmadik cégemblémával gravírozott rozsdamentes termoszt két rozsdamentes csészével és szintén rozsdamentes csészealátéttel(!!) úgy döntöttem, hogy sem munkavállalóként, sem vállalkozóként soha a büdös életben többet sem adni, sem elfogadni nem fogok karácsonyi ajándékot.
Elfogadni azért nem, mert hiányzik a rossebnek még egy ötödik cégemblémával gravírozott rozsdamentes termoszkészlet, második cégemblémás sajtszeletelőkészlet, nyolcadik cégemlémás esernyő és pláne minden évben három tök egyforma, cégemblémás naptár. Arról nem beszélve, hogy olyan kolléganőtől akivel egy héten kétszer futok össze a titkárságon nem hogy narancsbőrmaszírozót, de egyáltalán, semmit sem akarok kapni.
Adni pedig még kevésbé.
Tavaly ugye vállalkozóként minden kollégának vettem egy kis almasütő kerámiát. Volt, aki annyira örült neki, hogy még fel is hívott, viszont vannak, akik annyiba se nézték, hogy hazavigyék - még mindig ott van a monitorjuk háta mögött, ki sincs bontva a celofánból.

Szóval én az életben többet pénzt ilyesmire nem költök, céges ajándékot nem veszek és nem fogadok el.

Vállalkozóként azonban van egy minimális kis összeg, amit reprezentációra fordíthatok, hát ezt a pár ezer forintot megpróbálom hasznosan elkölteni.

Úgy döntöttem, hogy az idén cégemblémás, idióta, semmire sem jó tárgyak helyett megpróbálok élményt ajándékozni olyan embereknek, akiknek minden szükséges tárgyuk megvan, de élményt, igazi, sokáig emlékezetes élményt keveset kapnak.

Úgy döntöttem, hogy az idén elviszek 20 állami gondozott kisgyereket az Operaházba egy Diótörőre. Nem nagy durranás, aki időben kapcsol az 1000 ft-ért nagyon jó helyre szóló jegyeket vehet, pont ennyit szoktam költeni arra is, hogy a partnereimnek hülye kis kerámiákat meg díszgyertyákat vegyek karácsonyra. Hát az idén nem fognak kapni semmi ilyesmit, csak egy üdvözlőlapot, amiben leírom, hogy melyik gyermekotthon lakóit vittem el színházba és amiben adok nekik három számlaszámot, hogy a nekem szánt ajándékok árát utalják át valamelyiknek. Lesz köztük egy beteg gyermekeket támogató, valamint egy hajléktalanokat és gazdátlan állatokat gondozó alapítvány, válasszák ki, hogy ők melyiket tartják fontosnak és utalják át nekik azt a pár ezer forintot, amibe az én negyedik "A világ legszebb alkonyi tájai" naptáram és a már nem is tudom hanyadik rozsamentes termoszom kerülne.

Valami hasonlót javaslok mindnekinek, aki a reprezentációs keretéből karácsonyra megajándékozhatja a partnereit. Nem hinném, hogy bárki is földhöz veri magát örömében, ha kap egy cégemlémás pólót vagy boritéknyitót, hisz akik rákerülnek az ilyen ajándékozási listákra, általában semmiben sem szenvednek hiányt.

Ezeknek az állami gondozásban élő gyermekeknek sem igazán van szükségük tárgyakra; ruhát, cipőt, játékot, édességet kapnak. Élményt már kevesebbet, nekik nincsenek szüleik, akik elvinnék őket színházba, kirándulni, vidámparkba, ide-oda. Nyilván, minden gyerek örül egy nagy zacskó csokinak, de megeszi, és fél óra múlva olyan, mintha nem is kapott volna semmit.
Én azt szeretném, hogy az én ajándékomra emlékezzenek egy darabig, beszéljenek róla, és pláne, hogy vágyjanak újra elmenni oda.

Nem muszáj pont az Operaházba vinni őket.
Sőt, inkább javasolnék bábszínházat, vagy valami gyerekeknek való bohóc- vagy zenés műsort. A vidéki színházaknak is mindnek van gyerekelőadása, oda is el lehet vinni egy fél busznyi kiskölyköt.
Én azért választottam a Diótörőt mert előtte el fogok menni hozzájuk egy CD-vel meg egy tekercs diával és el fogom nekik mesélni a történetet. Meghallgatunk néhány tételt a zenéből és megnézünk néhány részletet a balettből. Mert az is van, egy kedves olvasómtól kaptam egy DVD-t, direkt erre a célra. Még az is lehet, hogy a végén megtanítom nekik a keringő alaplépését és táncolunk egyet a rózsák keringőjére. Szóval én próbálom felkészíteni a gyerekeket egy hosszú, három felvonásos balettre, hogy tudják, mi vár rájuk és kíváncsiak legyenek rá. Azt szeretném, hogy az első találkozásuk a színházzal jó legyen és élvezzék.
Nyilván, köztük is lesz olyan aki unatkozni fog, de ha csak néhányuknak megtetszik, ha csak páran élvezni fogják, már megérte. Legalábbis jobban hasznosul majd a ráfordított pénz, mintha csillámporos festékkel cifrázott gyertyákat osztogatnék olyanoknak, akiknek éppen semmi szükségük sincs rá, csak éppen muszáj adnom valamit, mert tudom, hogy én is rajta vagyok a listájukon.
Hát majd megszokják, hogy ezentúl csak üdvözlőlapot kapnak, esetleg egy bekeretezett gyerekrajzot egy olyan kisgyerektől, aki életében először járt színházban.
Jah, a bekeretezést persze én fizetem.

Legyen itt az ólomkatonák és az egerek harca;
North Atlanta Dance Theatre, Diótörő herceg Kevin Terry, az Egérkirály Marc Fearney.

Jah, és azért szólok ilyen korán, mert most még van idő kikukázni a színes-szagos ajándékkatalógusokat és szétnézni a környéken, hogy hol van egy gyerekotthon vagy egy iskola, ahova olyan gyerekek járnak, akiket boldoggá lehetne tenni egy kirándulással vagy egy igazi, gyerekeknek szóló műsorral.