Kétségtelen, hogy tegnapelőtt igen kialakult prekoncepciókkal mentem operába. Stravinszkij három egyfelvonásosát, az A róka, a Mavra és az A Katona meséje című minidarabokat pár napja mutatták be a Tháliában és a darabok szinopszisait olvasva meseszerű, legalábbis látványvilágában gyermekeknek is élvezhető előadásokat vártam. Az más tészta, hogy Sztravinszkij zenéje nem éppen az a könnyen fogyasztható fajta, de eddig még csak a Katonát hallotam a rádióban, a másik kettőről semmit sem tudtam, hátha mégis.
Hát, mégsem.

Az est első darabja, Rókáné és a baromfiudvar kakasainak története akár meg is felelhetett volna a várakozásaimnak. A kakasokat megszemélyesítő két tenorista és két basszista szmokingban van, a szinpad egyik sarkában énekelnek. Alteregóik színes, meglehetősen háromdimenziós jelmezekben kakasnak vannak öltözve. Ha valaki a szivárványszinben tündökló faroktollakról nem ismerné fel nemüket, azoknak segítségképpen egy csapot szereltek a kitömött kosztümök ágyékrészére. A tyúkok hasonló, tarka, tarajos jelmezt viselnek és megkapóan tyúk módra viselkednek; kapirgálnak, csipegetnek, káricsálnak, kotyognak, meglepően jól kidolgozott mozdulatokkal szórakoztatják a nagyérdeműt. Ez is lett egyébként a darab veszte, hogy egyszerre túl sok mindennel akar szórakoztatni, hihetetlen zsúfolt a szinpadkép. A ruházatukban elkülönült énekesek is beszállnak a mókába, végül is csak akkor esik le, hgoy ők nem narrátorok, hanem maguk a kakasok, amikor "pajtára viszik" az alélt tyúkocskákat. Jó kis pitélés lehetett, repkednek a tollak, majd szétesik a tyúkól.
Az csak a baj, hogy közben a nézőnek fogalma sincs, hogy mi is történik a szinpadon. Azt látja, hogy a Kos valami állattal játszik (később kiderült, hogy macska), azt is látjuk, hogy a Rókáné ott sündörög. Arról, hogy a tyúkok és a kakasok mit csináltak, már beszéltem. De az ének, aminek azért valahol mégiscsak szerepe lenne a mesélésben, az eltűnik, pontosabban szinte nyom nélkül felszívódik ebben a szines kavalkádban. Közben még a hátsó díszletfalon is van valami vetítés, de annak a megfigyelésére már nem marad erőm. Egy kritikából tudom csak meg, hogy Chagal képeket vetítettek, de ha agyonütnének sem tudnám megmondani, hogy mit. És ráadául még a vászon fölött is van egy játszóhely, egyelőre azt sem tudom beazonosaítani hogy ott mi történik. A harmadik részben majd leesik, hogy maga az Ördög szemlélődött ott, de az első részben még csak egy színes kis pötty egy nagy, tarka kaleidoszkópban.

A Mavra című kisoperába való átvezetés nagyon jópofa lett. A szereplők elszivárognak, van, aki a zenekari árokban tűnik el, vannak akik közben átfordítják a tyűkólat és ezzel át is van rendezve a szinpad. Én gyanítom, hogy a Mavra inkább valami kispolgári miliőben kéne játszódjon, de fogadjuk el a rendezői koncepciót, végül is szellemes, hogy ugyanazok a tyúkocskák kapirgálnak az udvarházban és (most ismerem fel!) ugyanaz a macska tekereg a háziak lába körül, mint akik az első operában szerepeltek. A játékosnak szánt, ám szerintem kissé ordenáré szexis vonal itt is folytatódik - igaz, ezúttal a nőivarú szereplőkön. Akkora műcsöcsöket raktak mindegyikre, hogy nem lehet rajtuk nem röhögni. Az embereket érintő cselekmény pereg, a cica szegény mindenkinek hízeleg de folyton felrúgják és közben zajlik a baromfiudvar élete is. A szerelmespár randevút beszél meg, a tyúkok tojnak, a szomszédasszony átugrik egy kupica konty alá valóra (azok a kontyok és főkötők, hát azok beszarás jóra sikerültek, sokkal jobban tetszettek, mint a G kosaras cicik), a szakácsnénak öltözött udvarló megjelenik, megméretik és megfelelőnek találtatik. A fiatalok magukra maradnak, majd a szakácsnénak öltözött huszár borotválkozni kezd, az anya hazatoppan és már kész is a botrány, huszár uram félig borotvált orcával, kötőt és fejkendőt hátrahagyva menekül. Ő is a zenekari árokban tűnik el és az alkalmi menyasszonyával, annak anyjával és szomszédasszonyával együtt néz utána a már az első részben feltünt két fiatal is; egy fehér bricseszes lány és egy piros cipős fiú.
A Katona történetébe való átvezetés megint nagyon szellemes, a szereplők egy része ugye ugrik a huszár üldözésére, más részük már átöltözve tér vissza, közben a nagy kavarodásban az utolsó darabot játszó mini zenekar is felköltözik a szinpadra. Szinte észrevétlenül, menetelő katonák lábdobogására vezet át a rendező az utolsó darabba. Tényleg jópofa megoldás, de eddigre én már nem bántam volna, ha van egy szünet. A két első darab több mint egy óra volt, illene kis pihenőt adni a közönségnek - és nem utolsó sorban némi bevételi lehetőséget biztosítani a büféseknek. A rendező mindezen igényekre nincs tekintettel, végül is igaza van, színházba jöttünk, nem pisilni. És ekkor még nem is tudtam, hogy az első két darab imitt-amott kissé ordenáré, ám tüzijátékként sziporkázó humora után mi vár rám a Katona meséjében.
Illetve tudtam, mert a rádióban már hallottam a darabot, egyszer nagyon régen, csak azt nem tudtam, hogy a rendező és a szereplők ilyen mélyen filozofikus és drámai történetet adnak majd elő. Mert a hegedűjét az Ördögnek eladó Katona története is lehetne gyerekmese, ebben a rendezésben azonban inkább görög tragédia lett belőle. Számomra ez a darab a legsikerültebb, a legletisztultabb és ezért a legjobban követhető és élvezhető. Kár, hogy eddigre már kifárasztott az első két darab ötletparádéja. Még azt is elfogadom, hogy a Test Ördöge a maga jól fejlett, harmincakárhány centis erekciójával legyőzi és pokolra juttatja az embert - de legalábbis elválasztja az igazi szerelmétől. Úgy általában nem gondolnám, hogy így lenne, de ennek a történetnek nem lehetett volna más befejezése.

És hogy mi a véleményem az előadókról?
Nos, az a nagy harci helyzet, hogy nincs olyanom, az énekesekről legalábbis nem tudok mit mondani. Az első két rész olyan túlzsúfolt és annyira zajos volt, hogy alig hallottam őket. A szöveget egyáltalán nem lehetett érteni és néha a dallamokat sem érzékeltem. Sztravinszkij nem belcantó operákat írt, de egy kevésbé zajos szinpadi megvalósításnál talán többet érzékeltem volna a zenéből.
Az est többi közreműködője a színlap szerint egy musical szakos osztály volt. Ők alakították a baromfiudvart, a rókát, az ördögöket, görög szavalókórusként és szereplőként ők narrálták a Katonát is. Meg kell mondani, nagyon jól. Minden mozdulat, minden hangsúly nem csak hogy teljesen hiteles volt, de néha egyenesen hátborzongató.

Legyen itt A katona meséjéből az a részlet, amikor még hihetjük, hogy az Ördögöt le lehet győzni. A Katona a varázshegedűjével meggyógytja a Királykisasszonyt és egy pár lesznek. Az Ördög persze jön az adósságát behajtani, de hősünk nem hagyja magát. A történet vége nem heppiend, mert végül mégis csak elviszi magával a Katonát az Ördög (Vidnyánszki rendezésében a test hatalmas, a leghátsó sorokból is igen jól látható fallosszal felszerelt Test Ördöge).