Ujjgyakorlat

Az első "majdnem első" szerelmemről szeretnék mesélni.
A "majdnem első" megjelölést csak nemrégiben kapta, mióta felismertem, hogy a történések idejében egyrészt másképp látom a dolgokat mint később, másrészt, az idő nálam nem elhalványít emlékeket, hanem súlyoz. Megszoroz egy véletlen számmal, ezzel néha sokszorosára növeli az esemény fontosságát, néha meg törtrészére redukálja.
Hát ez utóbbi történt Ferivel - nevezzük így, de csak azért, mert véletlenül sem így hívták.

Alig múltam 15 amikor először észrevettem és megállapítottam, hogy nagyon helyes fiú. Tényleg az volt, szép szemű, nem túl magas, de izmos, pattanásai vagy soha nem voltak, vagy kinőtte őket 17 éves korára, amikor én először megláttam. Egy nagyon szép cigánylánnyal, Ancsával járt. Ancsával, akit még véletlenül sem így hívtak, csak hogy hű maradjak a hagyományhoz. Ancsa egy igazi "pöti" lány volt, egy valódi kis ékszer. Alig 140 centi magas de tökéletes alakú, szép arcú, a koromfekete, fényes haja a feneke alá ért, rá tudott ülni. Tényleg gyönyörű volt, az én átlagos szőke csinosságom teljességgel semmivé olvadt mellette. Egyébként sem tengett bennem túl az önbizalom, eszem ágában sem volt a Ferire hajtani, elkönyveltem őket egy párnak.
A fiú azért tetszett, mondom, helyes srác volt.
Eltelt egy év, lehet kevesebb, lehet több, ki emlékszik már rá? A lényeg, hogy jött a hír, hogy a Feri és az Ancsa összevesztek, Feri valami Edittel jár, Ancsa előbb Lacival, aztán Pistával, aztán a fene se tudta már, mert egyszercsak azt vettem észre, hogy a Feri engem kerülget.
Nem volt ellenemre, mondom, helyes fiú volt. Ráadásul ő volt az első, akinek erős, jóleső ölelése volt és nem tapizott. Addig én csak kétféle fiút ismetem; az egyik, akivel napokig kellett beszélgetni arról, hogy miben különbözik az 1200-as és az 1600-as Zsiga motorja egymástól és aki aztán ügyetlenül belefojtott valami nyálas csókba. A másik fajta nem akart beszélget, azonnal a lényegre tért, vagy belemarkolt a mellembe, vagy a lábam közét vette célba. Abban hasonlítottak csak, hogy mind a kettőnek fullasztó volt a csókja.
Ehhez képest a Feri egy valóságos csoda volt! Erős, meleg test, puha száj, és ő volt az első olyan fiú aki nem dohányzott és akinek szerettem az ízét. Egyre szívesebben bújtam hozzá, egyre tovább hagytam a kezét kalandozni. Azt is szerettem, hogy ha elhúzódtam, vagy eltoltam a kezét, nem sértődött meg, nem követelőzött, nem zsarolt, hogy "ha szeretsz, akkor..." hanem visszatért arra pontra, amit még engedtem.

Fájt, nagyon fájt, amikor egyszer csak elmaradt és kibékült az Ancsájával.
Héja nász lehetett, folyton veszekedtek, szakítottak, kibékültek, megint szakítottak. Én közben éltem a magam életét, az első igazi szerelem is utólért, aztán persze az első csalódás is, teltek az évek, a Feri szép lassan beleolvadt a kamaszkori "majdnem szerelmek" sokaságába.
Közben én el is költöztem abból a városból, de a vele kapcsolatos hírek valahogy mindig megtaláltak. Pár év húzd-meg-ereszd-meg után végleg szakítottak, Ancsa férjhez ment, aztán elvált, Ferinek meg balkézről ikrei születtek valami csajtól, aki nagyon meg akarta fogni, de nem sikerült neki, ottmaradt a két gyerekkel egyedül, némi gyerektartással.
Jó tíz évvel később, teljesen véletlenül futottunk össze. - Nahát, de jól nézel ki ... Te is .... Mi van veled? .... Ezer éve .... Jól vagy? ... Én is .... Üljünk be valahova .... Emlékszel? .... Emlékszem .... -
Addig addig, amig fél óra múlva elhangzott a bizonyos kérdés:
- Ráérsz szombaton? Találkozhatnánk...-
Néztem rá. Pontosabban nem rá, hanem bele, a szemébe, a lelkébe, a májába. És nem tetszett amit láttam. Még mindig nagyon helyes fiú volt, izmos, ápolt, de a vonásai már kezdtek szétfolyni. A szeme is olyan sárgás színű volt, mint annak az akkori szar, olcsó sörnek a habja. Már az illata sem az a finom, édes, nikotinmentes fiúszag volt, sokkal inkább hasonlított a kommersz cseresznyepálinka émelyítő szagához.
- Nem érek rá, elkéstél Feri, elkeltem, azóta már vagy százszor, különben is, már ki vagy pipálva, aki engem egyszer elhagyott, az második esélyt nem kap.
És kacagtam hozzá, szándékom és reményem szerint kacéran, gonoszul, fölényesen.
Egyszerűbb volt -és nyilván könyebb is- mint megmondani neki, hogy nem érzek magamban elég erőt arra, hogy őt a lejtőn megállítsam. Nem csak erőt, kedvet se, van énnekem éppen elég bajom, és éppen elég sérült a bizalmam is ahhoz, hogy őt visszarántsam a boldogtalansából és az önpusztításból. Neki nem én voltam az igazi, ő sem nekem, ettől kezdve nem is érdemes próbálkozni.
Mindezt úgysem tudtam volna megmagyarázni, egyszerűbb volt hát kinevetni, gonoszul, kacéran, bután.

Azért remélem, hogy mástól kapott egy kis kapaszkodót. Tényleg nagyon helyes fiú volt.