Művészlélek
In medias res ezzel a szóval jellemzett engem egy húsz éve nem látott barátnőm a férjének.
Tényleg vagy 18-20 éve láttam utoljára. Ő jött fel Pestre rendőrnek, én meggondoltam, pontosabban hallgattam a fiúmra, aki nagyon nem akarta hogy jöjjek. Életem első és utolsó komoly döntése volt, amit hagytam, hogy egy férfi hozzon meg helyettem. Fél év múlva már látni sem bírtam szerencsétlent, újabb pár hónap múlva meg már az is világos volt, hogy abban a városban én megélni nem tudok. Úgyhogy mégiscsak Pest lett a dolog vége, csak nem a biztos közalkalmazotti állás, hanem pincemúhely, gmk, bedolgozás, kisszövetkezet, évtizedig tartó szerencsétlenkedés.
A csajt nagyon csíptem, azon a helyen alig volt hozzá hasonlóan jóindulatú, jóhumorú ember. Egy kezemen meg tudom számolni, ott mindenki pletykált, fúrt, irígykedett.
Ma meg állok a gombaszakértő előtt talpig macskanadrágban, a bokámon még vöröslöttek a csaláncsípések, ez a nő meg ott áll egy kisgyerekkel és néz. Én is néztem, tudtam, hogy ismerem, de nem ugrott be. Aztán beengedtek, kerültem-fordultam, megint összefutottunk, megint néz, megint visszanézek, és ő szólított meg, hogy "Hilde?". Hát az vagyok, de ne haragudj, nem ugrik be honnan ismerlek. Aztán mondta a nevét, na, az már elég volt a beazonosításhoz, ajjaj, ő volt az, csak szőkítés és házi dauer nélkül.
Bemutakozás után ő mondta a férjének, hogy "na, majd meglátod, micsoda jópofa egy csaj a Hilde, egy igazi művészlélek..."
Hogy létezik, hogy húsz év távlatából ezt találja a legjellemzőbbnek? Akkoriban lettem technikus, meg KISZ-titkár, meg egyébként is, akkoribna még se a műveltségem, se a kultúrám, semmi nem utalt arra, hogy engem a varráson meg a pasizáson kívül bármi más is érdekelne.
Ha meg mégis, ő honnan tudta? és én miért nem tudtam?
Sőt, miért nem tudom még most se?
Mi a szentszarral pocsékoltam én eddig az életem? És mivel fogom pocsékolni ezután?
Tényleg vagy 18-20 éve láttam utoljára. Ő jött fel Pestre rendőrnek, én meggondoltam, pontosabban hallgattam a fiúmra, aki nagyon nem akarta hogy jöjjek. Életem első és utolsó komoly döntése volt, amit hagytam, hogy egy férfi hozzon meg helyettem. Fél év múlva már látni sem bírtam szerencsétlent, újabb pár hónap múlva meg már az is világos volt, hogy abban a városban én megélni nem tudok. Úgyhogy mégiscsak Pest lett a dolog vége, csak nem a biztos közalkalmazotti állás, hanem pincemúhely, gmk, bedolgozás, kisszövetkezet, évtizedig tartó szerencsétlenkedés.
A csajt nagyon csíptem, azon a helyen alig volt hozzá hasonlóan jóindulatú, jóhumorú ember. Egy kezemen meg tudom számolni, ott mindenki pletykált, fúrt, irígykedett.
Ma meg állok a gombaszakértő előtt talpig macskanadrágban, a bokámon még vöröslöttek a csaláncsípések, ez a nő meg ott áll egy kisgyerekkel és néz. Én is néztem, tudtam, hogy ismerem, de nem ugrott be. Aztán beengedtek, kerültem-fordultam, megint összefutottunk, megint néz, megint visszanézek, és ő szólított meg, hogy "Hilde?". Hát az vagyok, de ne haragudj, nem ugrik be honnan ismerlek. Aztán mondta a nevét, na, az már elég volt a beazonosításhoz, ajjaj, ő volt az, csak szőkítés és házi dauer nélkül.
Bemutakozás után ő mondta a férjének, hogy "na, majd meglátod, micsoda jópofa egy csaj a Hilde, egy igazi művészlélek..."
Hogy létezik, hogy húsz év távlatából ezt találja a legjellemzőbbnek? Akkoriban lettem technikus, meg KISZ-titkár, meg egyébként is, akkoribna még se a műveltségem, se a kultúrám, semmi nem utalt arra, hogy engem a varráson meg a pasizáson kívül bármi más is érdekelne.
Ha meg mégis, ő honnan tudta? és én miért nem tudtam?
Sőt, miért nem tudom még most se?
Mi a szentszarral pocsékoltam én eddig az életem? És mivel fogom pocsékolni ezután?
2 Comments:
At 10:33 de.,
. said…
Ó, Istenem! Hát ez is egy jel. El kell menned arra a felvételire!
Van a vicc, hogy János bácsi meghal egy árvíznél, mert összedőlt a háza,ő meg vízbefúlt.Felkerül a mennyek országába,egyenesen Szent Péter elé, ahol is rögtön szóvá teszi az őt ért méltánytalanságot, nagyon furcsállja azt az eljárást, ahogy vele az Úr elbánt, mert ő mindig igaz és tisztességes szolgája volt Úrnak,ő biza nem ezt érdemelte volna.
- Nem úgy van az! -mondja neki Szent Péter.Üssük csak fel azt a Nagykönyvet, nézzük meg, hogy is volt ez a dolog.- No, hát,először is küldtünk egy biciklisfutárt,hogy költözzön el a lányához, mert hatalmas árvíz lesz. Kend maradt.Azt mondta:megment majd engem az Úr.
Másodszor,amikor félig vízben állt a háza, küldtünk egy mentőcsónakot, segítő emberrekkel. Kend maradt.Azzal küldte el az embereket,hogy megmenti majd magát az Úr.
Harmadszor egy helikoptert küldtünk,de maga a háztetőn kuporodva is makacskodott,nem kért a segítségből,hogy majd megmenti magát az Úr. Aztán, hát igen,összedőlt a kis vályogház.
Mondja János bácsi, mit kellett volna tenni még az Úrnak, ha magának ez a három jel se volt elég?
At 7:35 du.,
Brünnhilde sziklája said…
Ez a hajó már elment. Visszavontam a kérelmet. Egyrészt, próbálkoztam, de valahogy nincs kedvem a bábozáshoz, nem érzem, nem indul be rá a fantáziám. Másrészt, most finanszírozni sem tudnám.
Más irányból próbálkozok. Keresek egy amatőr társulatot, ahol kicsit tanulhatok. Legalábbis megpróbálok találni, esély erre is kábé annyi van, mint arra, hogy felvegyenek.
Megjegyzés küldése
<< Home